Amerikai propagandafilm Szívtipró gimis hangulattal, az F betűs szó használatával, rengeteg fegyverrel, és a világ legunalmasabb akcióival. Mennyi hip-hopot hallgat Bush elnök?
Ha egy filmhonlapon külön menüpontban jelennek meg a felvonultatott fegyverek, akkor azok a vásznon el is fognak dördülni, szól a népi bölcsesség. Nem ért tehát meglepetésként, hogy a hetvenes évekbeli amerikai tévésorozat, de még inkább a belőle készült számítógépes játék révén ismert elit rendőralakulat - a SWAT - a főcímet követően rögtön támadásba is lendül.
Stereo surround hanghatások közepette túszokat szabadítanak ki kalasnyikovos, csúnyán beszélő banditák kezei közül. A bevetés során az egyik kommandósnak, az egyszerűség kedvéért hívjuk Bélának, másodperc töredéke alatt kell választania az életmentés és a parancsteljesítés közt. Jó rendőrként természetesen az előbbit választja, így hamarosan meg is van a konfliktus. Bélát a rossz sajtó miatt aggódó főnök kirúgja. Innentől lokálokban tölti idejét viszkizéssel, és ráadásul csúnyán beszél. Ennek a filmben később jelentősége lesz, de mi többet nem foglalkozunk a dologgal.
A történet másik szálán Béla bajtársát követhetjük nyomon, akit nevezzünk Jenőnek. Jenőt a média rezdüléseire érzékeny SWAT-főnök lefokozza, ő mégsem kezd inni, továbbá kerüli az F betűs szó használatát, mert még Bélánál is rendesebb.
Vissza is helyezik a dream teambe, mikor Belevaló Parancsnok újabb, az eddiginél is jobb fej srácokból álló SWAT-ot állít fel. Lassan minden összejön egy normális akciófilmhez: Belevaló Parancsnoknak természetesen vietnami múltja van, a csapatba beválogatnak egy Lara Croft-klónt, akivel Jenő gyakran szemez, miközben a závárzatot tisztogatják az egész napos fárasztó célbalövés után.
Csak az akció késik. Ötvenpercnyi Szívtipró gimis hangulatú kiképzés után jelenik meg a gonosz terrorista - egy franciául beszélő arab -, és kezd felpörögni a film. Újra szól a hatezer lövetű, robbannak a bombák, a néző furcsamód mégis unatkozik. Nem a magvas gondolatok, és az eredeti sztori hiányzik, ilyet nem keres senki. A Sólyom végveszélyben című háborúsfilmben még ennyi történet sem volt, az akciók, a vágás, a dokumentumfilmes hatást fokozó kamerahasználat azonban nem csak, hogy elvitte, de iskolateremtővé is tette Ridley Scott moziját.
Forradalmi újítás jutott egyébként a SWAT-ba is: az összecsapások, egyedülálló módon, mindenfajta csavar nélkül zajlanak. Néhány perc tuszakodás után a gonosz egyszerűen a földön marad.
Clark Johnson rendező amatőr és tévés felvételek bekeverésével igyekszik fokozni a feszültséget, rájátszva a nézőbe ivódott 9.11-érzésre. Ez az elem azonban, a rendőrök közt lábatlankodó, a nemes küldetés végrehajtását csak akadályozó sajtómunkások jeleneteivel, kellemetlen áthallásokkal tölti meg a filmet.
A SWAT szinte kimondja, ha a minden lében kanál média nem lenne, erőszakszervezeteink gond nélkül tisztítanák meg a világot a gonosztól. Ettől aztán a film a hivatalos amerikai álláspont játékfilmes propagandájának tűnik. Kérdés pedig csak annyi marad a végén, hogy Bush tényleg ennyi hip-hopot hallgat?
