Sose utálták ennyire

A dán rendezőről ma már minden elsőéves jól tudja, hogy rendre meghökkentő formát és témákat keres alkotásainak, ezért szokás őt bálványozni New York-tól Tokióig. A dogmateremtő direktor mindig is számíthatott a kritikusok, szakírók, bölcsészek aktív támogatására, hiszen ha egy-egy filmjének befogadhatósága esetleg túl is ment az átlag filmszakos tűréshatárán, a véleménymondók fősodra akkor is védelmébe vette és tíz körömmel kapaszkodott Trier félisteni pozíciójának kétségbevonhatatlanságába. Az Antikrisztus volt az első eset, amikor már a szakma is úgy érezte, Lars von Trier védhetetlent tett le az asztalra. Hogy ezek után én miért próbálom meggyőzni az olvasót arról, hogy ez az egyik legjobb filmje, magam sem tudom.

Kasztrált premier

Mivel a mögöttünk hagyott bő egy évben az Antikrisztust már az utolsó filippínó faluban is bemutatták, volt ideje a szaksajtónak kivesézni, bár e helyütt talán adekvátabb is azt írni: kiherélni. Általános vélekedés volt, mivel ezt amúgy a rendező sem igen tagadta, hogy az Antikrisztus elsősorban arról szól, Lars von Trier milyen súlyos depresszióval küzd vagy küzdött. Egy kis mentáldeficit amúgy nem is árt egy valamire való alkotónak, az örökkévalóság általában a suicid alkatokat öleli keblére. Nyilván ennek megvan a minden iróniát nélkülöző magyarázata is; amikor valaki képes/kénytelen leásni a pszichéjének olyan mélységeibe, hogy attól már maga is megretten, abból gyakorta zseniális műalkotások születnek – mintegy melléktermékként. Hiszen az is sokszor elhangzott az első kissé botrányosra, de minimum döbbenetesre sikerült másfél évvel ezelőtti cannes-i bemutató után, Lars von Trier számára az emberben rejlő romlottsággal való szembenézés ilyetén feldolgozása inkább egy terápia része volt, mintsem egy a mozikba szánt film elkészítése.

Ezzel pedig el is jutottunk a cím bizonyos fokú értelmezéséig, nem kell egyébként nagyon mélyre ásnunk e tekintetben, miszerint ha Isten egy közkedvelt hitmagyarázat szerint "bennünk él", akkor sajnálatos módon a sátánnal sem lehet ez nagyon másként. Ha jobban belegondolunk, már a Tom és Jerry sem mondott mást, amikor a kisegér ball vállán időnként megjelent egy vörös ördög, a jobbon meg egy szőke árja angyalka és igyekeztek rosszabb/jobb belátásra bírni a gazdatestet valami turpisságot illetően. Csak amíg a gyerekmesében a megszemélyesítés ilyen formája szinte szükséges, a Bibliában pedig praktikus (kígyó-sátán), addig a modern felvilágosult freudisták körében már csak költői kép, amit akár el is lehet, sőt illik hagyni. Az Antikrisztusban például már egyszer sem ölt konkrét fizikai testet az emberben élő gonosz, az csak a lelkiismeretet, az elmét, a személyiséget rágja őrlőfogaival. Illetve egyetlen látomásos jelenet van, amikor egy róka hörög pokolból jövő hangon egy mondatot, de az annyira nevetséges, hogy inkább idéz meg egy Monty Pythonba oltott La Fontaine-mesét, mint teszem azt az Óment.

Elgurul a gyógyszer

A filmmel szembeni súlyos ellenállás kiváltója természetesen nem – közvetlenül – a fentebb leírtakhoz kötődik. A történet kb. utolsó egyharmadában a női szereplő olyan ámokfutásba kezd, amely nem csak hogy indokolatlannak tűnik (konkrétan azt hittem, kimaradt egy tekercs és ezért nem értem, miért hadonászik egy szablyával), de emberi szemnek nem is való. A korhatár-besoroló bizottság tudomásom szerint "öncélú erőszaknak" nevezi az ilyesmit, ha a legsúlyosabb, X-besorolás indokait sorolja. A döntéssel egyet kell értsek, az indokkal nem. Ez ugyanis azt feltételezi, ha sikerült volna találni valamiféle indokot a mű értelmezhetősége tekintetében arra, miért mutatunk közelit arról, hogy egy nő egy metszőollóval levágja a csiklóját, akkor az mehet. Egyrészt ne mehessen, mert a pszichiátriák így is túlzsúfoltak és nincs mindenkinek 11 milliója, hogy rendezzen magának egy terápiát, másrészt igenis van értelme a történetben a bűnbánó, lelkiismeretétől gyötört nő szexualitással való ilyen radikális, öncsonkító elszakadásának, ez elég egyértelműen kiderült a filmben.
A radikálisoknak azonban el kell fogadniuk (dehogy fogadják, attól radikálisok), hogy nem mindenki egyformán harcedzett. Főleg mivel nem egy zombifilmről van szó, ahol az ilyesmit az ember legfeljebb nem veszi komolyan, itt az emberi természet a téma. Kár érte, mert hosszú éveknek kell eltelnie ahhoz, hogy ezt a két-három jelenetet akár figyelmen kívül hagyva kiderüljön, milyen zseniális filmet készített Lars von Trier.

Kinek ajánljuk?
- Pszichológusoknak.
- Erős gyomrúaknak.
- Radikálisoknak.

Kinek nem?
- Fiatal házasoknak.
- Nőjogi aktivistáknak.
- Tulajdonképpen senkinek.

7/10