A Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem vizsgaelőadása több szempontból is érdekes vállalkozás: a két színész-rendező osztozik tizenegy férfi, női, robot és űrlény szerepen; nyolcvan percben adnak elő egy sajátos humora miatt szinte előadhatatlan science fiction paródia regényt, ám ezeknek a nehézségeknek tudatában vannak, így már a programfüzetben is azt ígérik, ez fájni fog.
Douglas Adams Galaxis útikalauz stopposoknak című regénye egy meglehetősen szerencsétlen férfi utazásait követi nyomon az űrben, miután egy csütörtöki napon szülőbolygóját megsemmisítik a vogonok. Ebben a nehéz helyzetben segítségére van azonban az univerzum legpáratlanabb könyve, egy enciklopédia, mely igencsak szabadosan értelmezi a tájékoztatás fogalmát, a Galaxis útikalauz stopposoknak. Erre épül a regény, Douglas Adamsnek ez a néhol abszurditásba hajló, ugyanakkor rendkívül vicces műve, melyet szokatlan módon ezúttal színpadi változatban adtak elő.
Vizsgaelőadásról van tehát szó, melyet a két szereplő maga rendezett érezhetően alacsony költségvetésből, nem várhatjuk el így a látványos színpadképet vagy a gazdag kelléktárat. Ennek ellenére megpróbálták kihasználni a fény- és a hangtechnika adta lehetőségeket, ám ezek sokszor inkább zavaróan hatottak, semmint élvezhetőbbé tették volna a darabot. A bejátszott hangok érthetetlenek voltak, a fényhasználat pedig sokszor suta és kapkodó. A rendelkezésre álló térrel azonban jól bántak, sikerült azt kreatívan felhasználni és teljesen bejárni. Ez az ötletesség a díszletek és jelmezek területén is megmaradt, melyek mind minimálisak és jelzésszerűek voltak, mégis egy-egy karakterre elég, ha egy köntös, egy lepedő vagy egy kartondoboz utalt. Noha a cselekmény nagy része idegen bolygókon és űrhajókon játszódik, láthattuk, hogy egy vasalódeszka és egy joystick is lehet irányítókonzol, ahogy zuhanysapkával a fején is lehet valaki egér.
A díszletekhez és jelmezekhez hasonlóan a karakterek is jelezésértékűek, a színészek a felszínen érintik őket, ahogy teszik ezt tulajdonképpen az egész történettel. Mivel végig két színész van csak jelen a színpadon, nincs mindegyik szereplő bemutatására és hosszabb megszólaltatására idő, így fordulhat elő, hogy valaki csak néhány szó erejéig tűnik fel, semmit sem adva hozzá a cselekményhez, szinte feleslegesen hatva. Mintha több figurát csak azért helyeztek volna el a színpadi változatban, mert a könyvben központi szereplők, így kötelezőnek érezték, hogy megtartsák őket, még ha csak pár másodperc erejéig jelennek is meg. Ugyanakkor a két színész jól mutatta be a különböző nemű és jellemű karaktereket, játékuknak köszönhetően a nézők a jelmezek cserélgetése nélkül is megkülönböztethették azokat.
Az elején az előadás még szorosan követte a könyv és a belőle 2005-ben készült film cselekményét, még a film főcímzenéjét is úgy és akkor használták, ahogy az ott hallható. A párbeszédekben is megtalálható az ehhez hasonló szövegkövetés: a dialógusokat szinte szóról szóra a könyvből emelték át, ezáltal egy az élőbeszédre nem hasonlító, szinte felolvasásszerű beszédmód jött létre. A előadás közepétől azonban a hangsúly a könyv pontos visszaadásáról áttolódik egy sokkal nyitottabb, a regényt nem ismerő nézők számára érthetőbb és egyben szubjektívabb irányba – mely a darab nagy előnye és hátránya is egyben –, ahol a kiszólásoké lesz a főszerep. Ezek hol a mű világába illeszkedő tudományos-fantasztikus filmes utalások, hol egészen meglepő módon vonják be például Ady Endre verseit a földi környezettől és a valóság realitásától elrugaszkodott történet univerzumába. A könyv szellemisége azonban még így is, vagy éppen ezáltal megmarad, az utalások kibővítik azt, plusz színt adva hozzá, kompenzálva a szereplők elnagyoltságát és az idő rövidsége miatt a cselekmény szűkre szabottságát.
A darab második felét uralja ez a szabad játék, amiben a két színész láthatóan remekül érzi magát. Ezek a humoros utalások egyben lehetőséget adnak azoknak a nézőknek is, hogy élvezzék a színpadi művet, akik egyébként nem ismerik Douglas Adams történetét. Felmerül azonban a nyilvánvaló kérdés: nem válik így túlságosan öncélúvá az előadás? Helyenként érezhető, hogy a színpad játszótérré alakul, ahol két alak kedvére szórakozik egymással, fogócskázik, mintha a nézőkről teljesen elfeledkeztek volna. Ezen a ponton bármiről szólhatna a darab, a cselekmény háttérbe szorul és a szubjektumé lesz a központi szerep.
Az efféle játék egy idő után azonban önmagába záródó világgá válik, ahol a színészek puszta szórakozása a cél. A darab maga alárendelődik ennek, az előadás öncélú lesz, a közönség pedig kirekesztődik. Ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy vizsgadarabról van szó és persze joggal örülhetünk, hogy a darab mindennek ellenére jobbára szórakoztató tudott maradni.
