Pörgős indítás, kínosan rossz befejezés: a Légcsavar az év legjobb thrillerjének indul, és a legnagyobb elszalasztott lehetőség lesz belőle. Jodie Foster légi thrillere jól felspannol, aztán otthagy lógó nyelvvel, szomjasan és dühösen.
Szeretem a repülőket: szeretem a fémes, nyúlánk hajlatokat, szeretek a piszkosfehér, vékony szárny felett ülni, még a "Kapcsolják be biztonsági öveiket"-jelet is szeretem. Ha tehetném, egy szingapúri gép krémszínű luxusülésén élném le az életem, narancslével szopogatnám a kesudiót, és a halk, gyengéd berregésben minden nap megnéznék négy-öt filmet, ami jön. A Légcsavar nekem való tehát - egy irdatlan nagy repülőn játszódik, az alaphelyzet jófajta thrillert ígér, elismert színésznővel a főszerepben. Mégsem jó - dühítő, de nem az.
Jodie Foster játssza Kyle Prattet, a repülőgép-mérnököt, akinek egy hete halt meg a férje és most hatéves lányával (Marlene Lawston) Berlinből utazik haza, Amerikába, hogy ott folytassa az életét. Azon kívül, hogy a koporsója a gép gyomrában van, az öngyilkos férjről nem tudunk meg sokat, például azt sem, mit dolgozott Berlinben, miért ugrott le a háztetőről, semmit. Julia, a kislány, a haláleset miatt természetesen bánatos és ijedős, az indulás napján Kyle alig tudja kimozdítani a berlini lakásból a kavargó hajnali hópelyhek közé.
A gépen Kyle elalszik, Julie pedig eltűnik a szomszédos ülésről, és megkezdődik a film. Az anya kétségbeesetten indul a keresésére, a méla légikisasszonyok a szemüket forgatják, hiszen senki nem látott semmit, Kyle Pratt valószínűleg csak képzelődik. A történet egyébként egy 1938-as Hitchcock-klasszikus, a Londoni randevú (The Lady Vanishes) koppintása, ami nem baj, mert jó sztori, derék dolog remixelni.
Hitchcocknál vonaton veszik nyoma egy kedves idős hölgynek, itt az óriásgépen tűnik el egy nagyszemű kislány. A Légcsavarban külön izgalom a helyszín, a tízezer méter magasan imbolygó monstrum, mert ugye szeretheti az ember a repülést, ha ez lezuhan, akkor nagyot puffan, nem úgy, mint egy barátságosan pöfögő, békebeli vonat. A Hitchcock-filmben és itt is a legértékesebb elem a főhős és a néző erős kötésében rejlik: mit éreznék, mit tennék ebben a lehetetlen helyzetben, igen, ezt, nem, ezt nem.
És Fosterrel könnyű azonosulni. Úgy mered a szemünk közé delejes, arccsontra feszülő pillantással, hogy a néző nem menekülhet a sztoriból, de nem is akar. Ez az anya érzékeny és acélkemény, meghatja a kapitányt (Sean Bean), aztán kiüti a vécé plafonját, kúszik, mászik, drótokat és kábeleket cincál, csakhogy megtalálja a lányát. Így telik el a film első hetven perce, jóleső feszültségben, tele kérdésekkel.
A legfontosabb kérdés persze az, vajon létezik-e a hatéves Julia Pratt, vagy csak egy gyásztól szétzilált, paranoid anya találta ki az egészet? Ha Kyle-nak van igaza, és Juliával szállt fel a gépre, akkor ki és miért tüntette el és egyáltalán életben van-e még?
A Légcsavar válasza ezekre a kérdésekre kétségbeejtően silány. Az utolsó húsz percben minden kiderül, de minden szét is esik. Ezer logikai sebből vérző, igénytelen megoldás teszi tönkre az év egyik legígéretesebb thrillerét. A várva várt csavar egy nagy kamu. A forgatókönyvírók, Peter A. Dowling és Billy Ray, cserbenhagyják a történetet, a rendező pedig, a német Robert Schwentke, aki először forgatott Amerikában, túl erélytelen vagy lusta volt ahhoz, hogy ezt a befejezést kidobja a kukába, és csináljon egy elejétől a végéig tisztességes filmet.
És ha ez a kamu-lezárás nem lenne elég, a csalódottságtól és kielégítetlenségtől kába nézőbe még egyszer belemártják a kést a filmkészítők, és belecsempésznek még egy hihetetlen bárgyú és szirupos, de politikailag azért szuperkorrekt nem-minden-arab-terrorista szálat is. Így aztán dühösen ér véget ez a mozizás, mert amilyen jól indul, olyan kínosan fejeződik be.
Nézzék meg az első hetven percet, a maradékot meg dobják a kutyák elé.
