A különc modernista belovagol Hollywoodba, miközben végig makacsul őrzi eredetiségét. Herzog groteszk rosszmájúsággal facsarja ki a pszichotikus rendőrthrillerek zsigereit, de nem merül el az álomgyári iparosok mocsarában, csak barackot nyom a fejükre.
Amikor Abel Ferrara kiszagolta, hogy 1992-es zsarufilmjét, a Mocskos zsarut Werner Herzog újragondolni készül Nicolas Cage főszerepeltetésével, teljesen kikelt magából. "Úgy érzem magam, mint akit kiraboltak!"- panaszolta, a stábnak pedig azt kívánta, dögöljenek meg a Pokolban. Herzog később azzal viszonozta a tüzet, hogy töredelmesen bevallotta: nem remake-et készít, mivel soha nem is látta az eredetit, sőt, azt sem tudja, ki az a Ferrara. Pökhendi kijelentések? Lehet, de Herzog valóban nem zsebelte ki Ferrarát. A két filmet, hasonló címükön kívül, pusztán az köti össze, hogy mindkettőben egy drogfüggő, törvényszegő rendőrtiszt a főhős. Ferrara alkotását sokan a ?90-es évek egyik legfontosabb rendőrfilmjének tartják, éppen nyers drámaisága, orrvérzésig őszinte lélekbúvársága és depresszív világképe miatt. Abban Harvey Keitel alakította a szétesett, bűnös kopót, aki megtörten vonaglott erkölcstelen életmódja és a megváltás lehetősége között. Ferrara keresztény szimbolikával és morális dilemmákkal átszőtt története egy magát véresen komolyan gondoló, eszkatologikus nagyvárosi zsarufilm volt. Werner Herzog kiemelte hősünket a mocskos tragédia páclevéből, átfazonírozta, és begurította egy neurotikus New Orleans-ba, hogy idegbeteg balfácánként tetszelegjen.
Terence McDonagh (Nicolas Cage) a New Orleans-i természeti katasztrófa idején megment egy fuldokló elítéltet. A hősies cselekedetet a gerince bánja: élete hátralévő részét ezután gyógyszereken kényszerül leélni, de legalább előléptetik. Amikor a városban megjelenik egy veszélyes drogkereskedő, és szemrebbenés nélkül lemészárol egy rakás bevándorlót, Terence-re hárul a feladat, hogy ellássa a szemétláda baját. Eközben persze ezernyi más probléma szakad a nyakába: veszít a sportfogadáson, egy halom dohánnyal lóg a bukmékerének, barátnőjét (Eva Mendes) zaklatni kezdik miatta, ráadásul még a munkáját is törvénytelen módszerekkel, erőszakosan végzi.
Nem, nem kell tovább olvasni a tartalomismertetőt. Herzog ugyanis a Mocskos zsaru - New Orleans utcáiban teljesen kiiktatja a célelvű narratívát, egyáltalán nem érzi szükségét, hogy végigzongorázza a kurrens rendőrfilmek agyongyepált regisztereit. Már nem a német újhullám emblémaművésze, de még nem is megalkuvó hollywoodi iparos, élvezettel tanyázik a két rendezői metódus különleges határzónájában. Itt is megjelennek vesszőparipái, korábbi tematikájából például visszatér a társadalmon kívül rekedt főszereplő, aki ezúttal egy parafrazeált, forgó szemű, ideggörcsben rángó antihős, egy neurotikus balfék. Az ő kommunikációs képességei is rövidzárlatosak, mint sok korábbi Herzog-hőséi, de számára a világ azért zsizsegő káoszhalmazként jelenik meg, mert szinte már öntudatlanul tapicskol az öntörvényűség hedonista mocskában, ahonnan nézve a civilizált életmód csak egy elmosódott fantomkép.
Nicolas Cage fátyolozott hangján emberközeli módon szólal meg ez a figura, aki egyszerre szatirikus, csetlő-botló pojáca, ugyanakkor elvtelen crackfüggő (aki a fél életét behernyózva tölti, az utcán diszkóból hazafelé tartó tinilányokat molesztál, de még nimfomán kolléganőjével is félrevonul néha rendőri etikettet gyakorolni), és környezetén gőzhengerként átmasírozó pszichopata. A patikában például félrerántja a telefonáló kiszolgálót, aki nem ér rá vele foglalkozni, lekapja a polcról a gyógyszerét, és szitkozódva kivágódik az ajtón. Amikor bukmékere számára el akar intézni egy tilosban parkolást, és alacsonyabb beosztású rendőrkollégája visszautasítja a kérését, nyilvánosan kikel magából. Az év legviccesebb jelenete, amikor villanyborotvával a kezében megjelenik az ajtó mögött, hogy elbeszélgessen egy fiatal szemtanú édesanyjával és a gondjaira bízott, dúsgazdag, tolókocsis nagymamával (a szóban forgó szcénát errefelé nézhetitek meg). Amikor elveszíti a türelmét, lassan odalép az öregasszonyhoz, végigsimítja az arcát, majd kirántja az orrából a lélegeztetőt, végül, mielőtt eltávozik, még fontolóra veszi, hogy ott helyben lepuffantja a mocskos szipirtyókat. A néző vörös pofával kacag ezen a hisztérikus vadállaton, akinek patologikus röhögőgörcsei már túlfeszítik Herzog korábbi Kinski-figuráinak neurózis-kereteit is.
Cage ugyanis igazi posztmodern figurát testesít meg, akinél nem az a fő kérdés, hogy kikupálódhat-e önpusztító idiokráciájából (azt eleve tudjuk, hogy a crackről nem igazán lehet leszokni), és a közös boldogság konfettizáporában viruló befejezés is csak egy cinikus, hahotázva odavetett kontrapunktja a Ferrara-film üdvözítő fináléjának. Lehet, hogy Terence eliminálta a gátlástalan drogdílert, lehet, hogy felcsinálta Eva Mendest, sőt, még kitüntetést is kaphatott, de a zárlatban ott ül az általa hajdanán megmentett fegyenccel együtt egy akváriummal szemben, mint egy rakás szar, és azt kérdezi: "Vajon álmodnak-e a halak?" Herzog a vállát rángatva tapossa meg Harvey Keitel tragikus Isten-keresőjének megsárgult imidzsét, és még a néző arcába is röhög a ronda, zöld iguanákon keresztül, akiket különleges, mély terű beállításokban hosszan fényképez.
A film ósdi ezüstkanál-metaforikája azt sugallja, hogy egy megkopott világban élünk, ahol nincs értelme morális kategóriákon, üdvösségen és épületes bölcsességeken rágódni. Herzog saját korábbi motívumkészletét üres nagyvárosi esztétikára cseréli, hogy hangoztassa: már csak az élet profán epizodikusságát érdemes megénekelni, hogy a néző bevizeljen a röhögéstől, de a megváltás-perspektíva, a romantikus zsaruideál csak egy megkövült őskép, amit nem érdemes csalókán cizellálni. Érdekes hozzáállás, de akinek nem kenyere a hollywoodi nagyipar, attól korántsem megdöbbentő.
A '90-es években elcsendesedett rendezőlegenda egyértelműen visszatérni látszik, vagy inkább feltámadni hamvaiból. Cage-nek is hosszú évek óta ez a legjobb alakítása (értelmetlen lenne az összehasonlítás Kinskivel, ha Herzog egy hasonló figurát akart volna a középpontba helyezni, Willem Dafoe-t vette volna elő), sőt, még Eva Mendes szokásos bénázása sem zavarja ezt a végtelenül szarkasztikus, sokszor a groteszk felé hajló zsaruszatírát. Napi tanulságunk: Isten halott, a fájós hátú rendőrnek meg jogában áll betépni.