zene: Michael Giacchino
vezényel: Tim Simonec
kiadás éve: 2012
kiadó: Walt Disney Records
játékidő: 74:15

Ha egy stúdió több százmillió dollárt szándékozik költeni egy produkcióra, akkor ezt általában valamely jól bejáratott franchise-ára, vagy esetleg egy neves, széles körben ismert alapanyag megfilmesítésére szokta költeni, de az igazán ritkán fordul elő, hogy kétszázötven milliót fordítsanak egy olyan sztori feldolgozására, melynek ismertsége nemhogy világszerte alacsony, de még szülőhazájában, az USA-ban sem tartozik a túl kedvelt darabok közé. Edgar Rice Burroughs a Marson játszódó eposza ugyan kétségkívül a sci-fi és a fantasy egyik alapkövének tekinthető, csak hát ez az alapkő idén lett százéves, és lévén alapmű, így sok követője is akadt, ami miatt napjainkra - legyen bármennyire is meghatározó, sőt még izgalmasnak is nevezhető alapanyag – a varázsa és fénye megkopott. Olyan mozik és sztorik tekintettek példaként rá, mint a "Csillagok háborúja" vagy a "Conan, a barbár", de tulajdonképpen szinte a teljes fantasy irodalom egyik prototípusa Burroughs eme alkotása.

Az író 1912-ben alkotta meg John Carter karakterét, vagyis a Barsoom-történetek egyik alapfiguráját, aki nagyobb szerepben először az 1917-es "A Mars hercegnője" című regényben bukkant fel (e karakterekkel és helyszínekkel 1943-ig összesen tizenegy kötet látott napvilágot az író tollából). A Barsoom, vagyis a Mars egy haldokló, kiszáradó bolygó, ahol viszont ugyanúgy van élet, mint a Földön, ráadásul több értelmes faj is lakja az elsivatagosodó planétát, ahová egy véletlen folytán kerül az amerikai polgárháborútól meghasonlott John Carter kapitány. Azonban szerencsétlenségére pont egy helyi háborúskodás kellős közepébe csöppen, ám a más fizikai környezet miatt sokkal fürgébb és erősebb is, mint a földi viszonyok között, ez pedig nagy előnyére válik, ugyanis az őslakosok többsége finoman szólva sem látja szívesen a fura idegent. Carter viszont képességeinek köszönhetően megmenti a Helium nevű városállam hercegnőjét, akit apja a velük hadiállapotban lévő Zodanga urának ígért feleségül, ezzel a tettével viszont Carter számos ellenségre tesz szert.

A mozi, mint közismert, óriási bukás lett, ebben pedig a nézők közönyének sokkal nagyobb szerepe volt, mint az alkotás minőségének, amely ugyanis műfajában egyáltalán nem rossz, persze szépséghibáinak száma sem kevés, de talán az sem lett volna hátrány, ha nem a Disney mézes-mázos családi filmes koncepciója alapján született volna meg. A "John Carter" azon filmek prototípusa, melyek megvalósítása évtizedek óta húzódik, jelen esetben egészen 1931-ig kell visszamenni az időben, hogy az első próbálkozást felelevenítsük. Ekkor még rajzos formában próbálták a történetet adaptálni, viszont ötéves munka után a forgatás leállt (ha az MGM kicsit bátrabb, akkor "A Mars hercegnője" lehetett volna az első egész estés rajzfilm a történelemben). Az ötvenes években a stop-motion egyik mágusa, Ray Harryhausen próbált tető alá hozni egy John Carter-mozit, de ez neki sem sikerült. Az 1980-as években Mario Kassar és Andrew G. Vajna vásárolta meg a jogokat a Disneytől, mivel a "Csillagok háborúja" és a "Conan, a barbár" versenytársát, sőt ötvözetét látták a sztoriban. A rendezői posztra John McTiernant, míg a főhős megformálójának Tom Cruise-t szánták, azonban a direktor kihátrált a projektből, mivel úgy vélte, hogy az akkori filmes trükktechnikák még nem alkalmasak a marsi világ megjelenítésére. 2004-ben aztán újfent előkerült a "John Carter", hiszen a vizuáliseffektek fejlődése és főként az eluralkodó fantasyláz jó előjelnek ígérkezett a sikerhez, ám a Robert Rodriguez-féle változat is kútba esett, majd a Jon Favreau-féle is elbukott, végül a sok-sok forgatókönyv és ötletelés után az aktuális jogtulajdonos stúdiónak elege lett a marsi projektből.

Ezt az alkalmat látta meg Andrew Stanton, a Pixar akkori vezetője, nem mellesleg két Oscar-díj tulajdonosa ("Némó nyomában", "Wall-E"), hogy rávegye a Disneyt a projektre, majd belobbizta magát a rendezői székbe is. Ekkoriban még trilógiának szánták a történetet, ennek lett áldozata a cím korábbi verziója, a "John Carter of Mars", amelyet ugyanis a második részre tartogattak – persze a rossznyelvek ezt inkább annak tudták be, hogy a Disney 2011-ben nagyot hasalt az "Anyát a Marsra" című mozival, és nem szívesen látták volna a Mars szót a következő alkotásuk címében. A premierdátumok tologatása után végül 2012 márciusában bemutatott alkotás minden bizonnyal gyászkerettel kerül bele a Disney történelemkönyvébe, hiszen a kritikusok ugyan nem meszelték el a mozit, de a soványka pozitív szavaik sem voltak elégségesek ahhoz, hogy az orbitális bukástól megmentsék. Az anyagilag és presztízs szempontjából is gigantikus veszteség végül a premier után egy hónappal a Disney-vezér, Rich Ross pozíciójába került. Persze mindebben a legfájóbb veszteség a nézőket éri, hiszen így feltehetőleg hosszú időre lemondhatunk a sci-fi műfajáról, holott eddig sem voltunk túlságosan elkényeztetve ezzel a zsánerrel.

A zeneszerzői posztra Stanton a pixaros ismeretség okán a stúdió egyik házi zeneszerzőjét, Michael Giacchinót szerződtette le. A komponista azt az utasítást kapta a rendezőtől, hogy a hetvenes és a nyolcvanas évek sci-fijeinek muzsikáit alapul véve, írjon egy nagyszabású űroperát. Így nem véletlen, hogy John Williams a "Csillagok háborújá"-hoz íródott aláfestése, Jerry Goldsmith a "Star Trek"-hez és "A majmok bolygójá"-hoz született score-ja, vagy James Horner Star Trek-zenéinek stílusa köszön vissza a "John Carter" alatt. Míg mások inkább kitörölni, elfeledni igyekeznek ezt a filmzenei világot, addig Stanton mozija egyik húzóerejévé kívánta tenni. A komponista szinte teljesen nélkülözte az elektronikus megoldásokat, sőt a hangszereket tekintve is csak a szimfonikus zenekarokban használtakat alkalmazta, némi népzenei hangszert azonban becsempészett a score-ba, bár ezek szerepe igen csekély. A dallamok terén is a pár évtizeddel korábbi filmzenék hangulata idéződik fel a "John Carter" aláfestésében.

A kórus is a klasszikus zene követelményeinek megfelelően szól, bár a marsi civilizációt egzotikus énekhangokkal jelenítette meg a szerző, ugyanakkor ezek aránya sem túl jelentős. Témákat tekintve két fő- és pár mellékmotívum alkotja a score vázát. A két főtéma közül az egyik a címszereplőhöz, míg a másik a szerelméhez, Dejah hercegnőhöz köthető, dallamaik szinte a teljes aláfestést átszövik. A heroikus John Carter-téma igen jól variálhatónak bizonyult, harcias, drámai vagy komikus körítésben is hallható, sőt egy keringős verziója is elhangzik a filmben. Rögtön a hosszú nyitány ("A Thern For the Worse") is ezzel indít, az ezt követő vadnyugati menekülés alá íródott track ("Get Carter") talán a legtökéletesebb prezentációja a vezérmotívumnak, mely alapján leginkább John Williams kalandfilmes fénykorának muzsikái juthatnak eszünkbe. A kifejezetten dicsérendő "Gravity of the Situation" a már említett valceres körítésben tárja elénk Carter dallamát, és tökéletesen leképezi a szokatlan fizikai környezet miatt folyamatosan eső-kelő földlakót.

A hercegnő dallama egyben a szerelmi téma is, ez a szerző régebbi muzsikáival, főként a "Lost" című sorozat aláfestésével mutat rokonságot. A lágy, romantikus motívum először a "Thark Side of Barsoom" esetében hallható, míg kifejezetten "lostos" hangzást az "A Change of Heart"-ban kapott, de egzotikus, szinte misztikus körítéssel is felbukkan a "The Temple of Issus" esetében. A természetfölötti hangzásvilágot egyébként a sztori is megkövetelte, hiszen a marsi bonyodalmak kirobbantói egyfajta istenszerű lények, akik többször is felbukkannak a cselekmény során, őket pedig rendre szférikus hangulatú kórussal jelenítette meg a szerző – minderre példát a "The Blue Light Special"-ben a főhős témájával karöltve hallhatunk, míg az "A Thern Warning" és a "Thernabout" esetében egy egész tételt épített Giacchino erre a hangzásra. A kiegészítő motívumok főként a Marsot benépesítő különböző fajokhoz kötődnek, ezek esetében is felbukkannak egzotikus motívumok, továbbá katonai indulók dallamvilága is felfedezhető, sőt különböző vallási énekek is, ugyanakkor ezek szerepe jóval szerényebb. A tharkok, vagyis egy kvázi barbár körülmények között élő faj zenei lefestésére dobokat, kántálást és különböző csörgőket vetett be a szerző, de a klasszikus zene jegyeit, jellegzetességeit itt sem hanyagolta. Az albumot lezáró, remek "John Carter of Mars" előtt még hallunk egy igen kiváló tételt, a "Ten Bitter Years"-t, mely valójában sokban nem is különbözik a többitől, mégis a CD egyik legjobbja, mivel talán itt kristályosodik ki leginkább a komolyzenei jelleg.

Giacchino régimódi, ám a filmhez rendkívül jól illeszkedő, nagyszabású epikus muzsikát komponált John Carter marsi kalandjához, munkáját joggal nevezhetjük az idei év egyik legkiválóbb filmzenéjének. Egyetlen negatívuma a CD-hez köthető, aminek játékideje túl hosszú lett, és olyan tételek is rákerültek, amelyek a második felét kissé unalmassá, nehézzé teszik.