Alkotói válság, szokták mondani. Merthogy sikeres színész főként akkor áll a kamera mögé, ha már nem kap tehetségéhez méltó szerepeket, és még egyszer megmutatná a világnak: öregember nem vénember. Eastwood, Gibson és Clooney után most Tommy Lee Jones elégelte meg, hogy színtelen vígjátékokkal és akcióparódiákkal morzsolja szét megmaradt tekintélyét.
És valóban: a Melquiades Estrada három temetése nemcsak remek rendezői bemutatkozást, de igazi jutalomjátékot is jelentett, amelyet két éve Cannes-ban ennek megfelelően honoráltak is (a legjobb férfi szereplő díja).
Ritka alkalom, amikor egy színésztől már az is elég, hogy megjelenjen a vásznon, s valahogy a helyére zökkennek a dolgok. Pete Perkins, a maga szilárd értékrendjében hívő tanyai munkás esetében viszont épp ez történik: Jones minden ránca, elrévedő, fáradt tekintete hozzátesz valamit a filmhez. Mintha az arcát szabdaló árkokat, a petyhüdt szemöldököt is ezért növesztette volna az évek során, így készült a maga igazságát szomorkás makacssággal érvényesítő farmer szerepére. Nélküle a film csak egy jól elkapott zsánermunka lenne, a sivár mexikói-amcsi határvidékről.
Az is érdekes, hogy az első harmadában egy Inárritu-filmet látunk, ami nem csoda, mert a forgatókönyvíró, Guillermo Arriaga eddig jószerével csak neki szállított alapanyagot (Korcs szerelmek, 21 gramm, majd a Bábel). És, persze most is kiderül, hogy van valami abban a naiv hitben, hogy a legegyszerűbb történet is valahogy érdekessé válik, ha felszabdalják, idősíkjait összeborzolják. Ha látjuk holtan összeesni a mexikói bevándorlót, majd a következő jelenetben már gyilkosának feleségét ölelgeti egy savanyú motelszobában. Ha minden így marad, akkor csak azt a felismerést könyvelhetnénk el, hogy az eddigi Inárritu-sikerek minimum fele az árnyékban maradó Arriagát illetik: életszagú, a drámaiságot mindig magában hordozó, helyre kis történetek kovácsa ő, amiből nem is olyan nehéz jó filmet forgatni. De aztán történik valami: a film hirtelen lineáris, lassan csorgó mozira vált, egy újkori western és egy road movie finom keverékére. Ez az a pillanat, amikor a fanyar, kiszolgáltatott humor (jó tudni, hogy ilyen is van), a képek pontossága, az eltalált ritmus egymásra talál, és így a film minden kockával mélyül, miközben ez nem is lenne szándéka. Eddig sem volt egy harsány film, de most apró gesztusok költészetévé alakul minden. Ahogy Pete egy gereblye fejével megfésüli a több napja aszalódó cimborájának haját, de a szálak a fogak közé ragadnak, ahogy a vak öregember megfogja vendégei kezét az asztal fölött, hogy áldást mondjon. Nos, ezek a pillanatok teszik visszavonhatatlanul Tommy Lee Jones filmjévé a dolgozatot. Ráadásul olyan alkotássá, amely után nem szégyellünk egy kicsit az igazságról, az életről és a barátságról gondolkodni. Nem, nem hangosan, csak úgy, magunkban, hazafelé az esőverte utcán.
