A Franciaországban élő argentin származású Gaspar Noé forgatókönyvírója, operatőre és vágója is volt második játékfilmjének. A "Visszafordíthatatlan" eredetileg egy alacsony költségvetésű, vidám és provokatív erotikus filmként indult, de miután a főbb szerepekre sikerült beszerezni a Vincent Cassel-Monica Bellucci házaspárt, a sztárokra való tekintettel több befektetőt találtak s idővel a történet humoros oldala is elsüllyedt valahol. A végeredmény egy párizsi love story-ba oltott brutális erőszak és bosszúfilm lett, mely kettősségéből adódóan azonnal élesen megosztotta közönségét.
A cannes-i bemutatóról például többen kimenekültek, némelyek pedig hangosan felháborodva vagy éppen áhítattal figyelték, mivel is folytathatja a rendező a film elejének tíz perces élesbe vett jelenetét, melyben egy férfi egy tűzoltó készülékkel módszeresen széttrancsírozza egy másik ember fejét. És - sajnos vagy nem sajnos - Gaspar Noé indokolt, mégpedig azzal, hogy az áldozat a gyilkos feltételezése szerint épp aznap erőszakolta és verte meg brutálisan az ő ex-feleségét. (Egyébként ezt a jelenetet szintén teljes hosszában van alkalmunk végignézni.) A bosszú azonban célt téveszt, a nőt megerőszakoló perverz strici elégedetten mosolyog a "Végbél" klubban, mikor látja, hogy helyette a mellette álló ismerősét végzi ki a feldühödött férj, aki tettéért hozzá hasonlóan visszavonhatatlanul kerül be majd a társadalom süllyesztőjébe, a börtönök mocsárvilágába. A történet tizenkét fejezetre tagolva, fordított sorrendben pereg le előttünk. Az iszonyatos vég az indítás és a visszafordíthatatlanul elmúlt boldog kezdet a befejezés. A Super 16-os kézikamerával felvett szédítő körkörös kocsizás az éjszakában a hideglelős borzalom auráját festi pervertált bűnözők és kitaszított prostituáltak világa köré.
A film a szexualitás teremtő és romboló erejének teljes skáláján végig siklik. Mindenből kapunk úgy tíz percet: békésen pihegő terhes nő, gyengéd szerelmes ágyjelenet, baráti csevej az orgazmusról, féltékenység, erotikus tánc, hetero- és homoszexuális orgia vonzalom, homoszexuális fanclub, perverzió, nemi erőszak és az ezért végrehajtott véres bosszú. Mindez neveztetik mennybéli és pokolbéli utazásnak, bosszúfilmnek és botránynak.
A filmet irányító ötletek nem mondhatóak túl eredetinek. Láttunk már hasonlót sokkal meggyőzőbb és maradandóbb változatban. Csak néhány példa, melyeknek többségét a rendező maga is említi filmjével kapcsolatban: visszafelé pörgő történetet Christopher Nolan "Memento" című amnéziás krimijében, időtlen kerti mennyország befejezést David Lynch-nél, érzékek birodalmát Ósima Nagiszánál, vagy filmet népszerűsítő sztárházaspár szeretkezést Kubricknál.
A már-már nézőt megerőszakoló szokatlan kegyetlenséggel ábrázolt jelenetek divatosan provokatív lendülete és mélysége nem talál méltó ellenpólusra a hétköznapok felszíni világát felelevenítő képsorokban. S ezen már az epilógus hipnotikus stroboszkóp villogása, és a sors visszafordíthatatlanságáról, az idő pusztító erejéről szóló feliratok fennkölt filozofálgatása sem segít. Egy ilyen film esetén elkerülhetetlenül felvetődik a kérdés: miért is nézzük meg, miért is jó ez nekünk. A válasz sokféle lehet, nagyjából ahányféle ember és ahányféle gyűlölet. Mindenesetre sovány vigasz, ha egy-két óra mozi után a kinti élet máris vonzóbb színeket ölt.
