A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső. Ez volt Guy Ritchie angol rendező tavalyelőtti filmjének - eléggé riasztóan hangzó - címe. Ötletes munka volt, rendezője belepakolta a fekete humort, a krimi csavaros szerkezetét, élt a video-klipes tömörítéssel, eljátszott az idősíkokkal. Ami már nem fért a filmbe, azok az érzelmek voltak, a valódi jellemek és a nők, akiket egyedül egy magatehetetlen kábszeres lány képviselt a vásznon. Bár sokan megtették, nyilván túlzás volt Tarantino vagy a Coen testvérek filmjeihez hasonlítani ezt a kétségtelenül eredeti, ám felszínes munkát, amelyben az emberekről annyi tudás volt felhalmozva, amennyi már egy tapasztaltabb gimnazistától is kevés.
A Blöff, Guy Ritchie most moziba került új filmje felülmúlja a múltkori próbálkozást. Kicsit sokkoló az a rengeteg képi trükk, amivel a rendező - az alacsony forgatási költséget is ellensúlyozandó - eláraszt bennünket. De Ritchie dicséretére legyen mondva, ízlésesen elkerüli az olcsó mutatványokat, nem bontja meg a film képi egységét. Nőkből most is szűk a választék, a férfiak annál többen vannak, s ezúttal hús-vér figurák. A történet középpontjában két jó barát áll, akik egy Bunkó becenevű, irodalmi angolt beszélő úriember sameszei. Miközben semmi mást nem akarnak, csak túlélni Bunkó hisztériás rohamait, hullanak körülöttük a peches bűnözők, akik egy óriási gyémántot akarnak megkaparintani. A bonyolult történetet, melyet percről percre átértelmez a következő jelenet, szórakoztatóvá teszi néhány orosz gengszter, egy zsidó és egy álzsidó ékszerkereskedő, valamint egy csapat lakókocsit áruló roma.
Mintha Ritchie a múltkori film óta felnőtt volna. Szereplőit a jelenetek többségében már nem a jópofa rendezői ötlet készteti cselekvésre, hanem tulajdon egyéniségük. Ehhez persze nem elég egy rendező nagykorúvá válása: markáns színészi játékra is szükség van. A mezőnyt erősítendő Ritchie korábbi favoritjai (Vinnie Jones, Jason Flemyng és Jason Statham) mellé leszerződtetett néhány rutinos játékost, többek között a megasztár Brad Pittet. A "húzónév" könnyedén, de határozottan hozza az acélöklű romát, erőteljes játékával csak nyer a film. Ritchie-re alighanem jótékonyan hatott Pitt egyénisége, hiszen a Blöff legtalányosabb pillanatai, bizarr hangulatai a roma alakjához kapcsolódnak.
A korábbi filmet is jellemző nyakatekert szerkezetet a Blöffben már nemcsak a poénkeresés vagy a megdöbbentés szándéka működteti: a véletleneket különös, sorsszerű szükségszerűség szabályozza. A Blöff így csak helyenként blöff, és akkor is a tetszetős, szórakoztató fajtából. Ritchie közel állt ahhoz, hogy jópofa film helyett tragikomikus filmet készítsen, s így kihozza a krimi műfajából a művészi maximumot, mint tette azt a Ponyvaregényben Tarantino vagy a Fargóban a Coen testvérpár. Ha a jövőben képes lesz arra, hogy még erősebb, következetesebb jellemeket kreáljon, és hogy a kanbulihangulatot egy női főszereplő felléptetésével oldja, akkor a harminchárom éves rendező nagy filmes dobás előtt áll.
