Diane Keaton játssza és rendezi a Női vonalak című filmet, benne Meg Ryan a szupersztár - ráadásul megint egy életformafilm (hogyan élnek a karriernők?). Kíváncsi voltam, mit hoznak ki belőle a lányok. Hát, nem nagy dobás. A történet lapos, Meg Ryan szép, csinos, de túlhebrencskedi szerepét, Keaton jó a vásznon, de rossz mint rendező. Mégis, a maga faramuci módján, ennek a mozinak van egy nagy dobása: először láttam hollywoodi filmkomédiában az élet megalázó végjátékát, az öregséget, a teljes szellemi-testi szétesést. (És ahogy ezt Walter Matthau megcsinálja, azon még nevetni is tudsz, miközben legszívesebben nem néznél oda, mert olyan rémes...)
A lányok gazdagok, szépek, nagymenők - csak apuka halódik, már saját kezét sem ismeri fel, de azért nagy balhékat tud rendezni - ezért aztán bedugják valami öregotthonba. Egyedül Meg Ryan néz rá olykor-olykor. A csajok állandóan telefonálnak, otthon minden a feje tetején áll, beletolatnak mások kocsijába, életük állandó hiszti, és persze ölik is egymást. Ölik, mert az mégsem megy, hogy csak az egyik lány gondozza apukát.
A másik lány, Diane Keaton sztárújságíró, saját lapja van, óriás limóval jár, igazi karriernő: nem ér rá ilyen apróságokra. Ez a figura telitalálat: Keaton minden szava kegyes csalás, apró hazugság, promóciós blabla. Ez a figura - és a probléma, amibe belemászik - megért volna egy (igazi) misét. A harmadik (Lisa Kudrow) figuráját elfelejtették megírni: elvileg valami szappanoperában a negyedik senki, amitől nagyon be van indulva, amíg ki nem rúgják a tévéből.
Ennek a három lánynak egyszerűen nincs magánélete, ebbe a hajtásba sem gyerek, sem férj nem fér bele. Ezért lesz a maroktelefon a társadalmi élet, társkapcsolat és önmegvalósítás médiuma: egyfolytában szól, olykor egyszerre kettő is.
Azért a rossz filmnek is lehet charme-ja: ezek hárman voltaképp egy csődjelentésen nevetnek. Jött a felszabadulás, a szexuális forradalom, meg a feminizmus - és most rosszabb helyzetben vannak, mint voltak. Csak éppen nem látszik, mert pénz van dögivel, mennek vagy ezerrel a pályán, nevetnek, hisztiznek, jól érzik magukat - de valami azért hiányzik életükből, túl az élettárson, szerelmen, gyereken. Keaton az apa halála előtti pillanatban vallja be - persze hollywoodi nyelven -, hogy ez a három nővér érzelmi sivatagban él, nemcsak a másik nemet, de senkit sem szeretnek/gyűlölnek, csak úgy vannak, mint a tárgyak. (- A szívedet irigylem - mondja Ryannek, ami persze ragacsos hazugság, ám valahol mégiscsak igaz...)
Walter Matthau, mint mondtam, elviselhetetlenül nagyszerű. Merte vállalni az öregség végső fázisát, a májfoltokat, a halált - az álomvárosban ezzel ki is lőhette volna magát. A humor, amit csinál, keserű, de ha belegondolsz, ilyen a dolog.
Jön a nyár, egyre kevesebb a jó film. Amerikában éppen fordítva, most kezdődik a nagy filmszezon: az embereknek van idejük moziba menni. Ez a szokás miért nem jön át ide is?
