Mielőtt a Vasember, Thor, Hulk és a többiek összeálltak volna egy nagy képpé, még hátravolt a Marvel képregény-univerzum kvázi korelnökének egészestés szólózása.
Bár a többiek alaposan előkészítették Amerika kapitány: Az első bosszúálló diadalát, s ezáltal előzetesen is pajzsra emelték őkelmét, az USA szupertisztjének önálló mozis jelenése azért járt néhány kockázattal.
Szóval, egyfelől ott van a tény, hogy Amerika kapitány nem mai gyerek: 1941 óta azért jó sok minden történt a popkultúrában, így félő volt, hogy az értő kezek gondoskodása ellenére nem tud majd olyan menő lenni, mint csapattársai. A film készítőinek persze muszáj volt az eredettörténettel foglalkozni, mégpedig ha jót akartak maguknak, klasszikus hangnemben. Viszont az a hév és lelkesedés, ami a karakter második világháborús megjelenését kísérte, ma már nem feltétlenül működőképes – még akkor sem, ha a patriotizmus 2011 szeptembere után a filmszínházakban is új lendületet kapott.
Ráadásul félő volt, hogy ha nem ügyeskednek ki valamit a stábtagok, Amerika úr jelmeze is könnyebben hívhat elő a nézőkből csodálat helyett lesajnáló mosolygást. Nem beszélve a karakter izmaival járó technikai problémákról. Mint ismeretes, a sztori szerint a nagyon vézna főszereplő fiúból egy hipertitkos kísérlet végeredményeként lesz gigaerős izomkolosszus. Nos, Chris Evans tisztességesen fel is pumpálta magát a szerephez, ám az előzeteseket látva az ő "visszasoványításával" alaposan meggyűlhetett a CGI-szakemberek gondja s baja.
De szerencsére végül azoknak lett igaza, akik szerint a rendezőként ugyan nem túl acélos, de az első Indiana Jones-film speciális effektusaiért Oscar-díjat nyert Joe Johnston elkergeti a baljós árnyakat. És valóban: Johnston ezúttal direktorként is ügyesen egyben tartotta a projektet; a hangulat kellemesen anakronisztikus, a látványmegoldások ízlésesek, ugyanakkor az Amerika kapitány gond nélkül illeszkedik be az utóbbi évek képregényfilmjeinek igényesebb vonalába.
A szemek persze csillognak a hazafias érzelmektől, ennyi elhivatott bakát és honleányt tán még nem is látott a szélesvászon, viszont a fakó színek és az emelkedett mondatok inkább képviselnek kellemes nosztalgiát, mintsem eltaszítanák a szuperhősködésre éhes befogadót. Nincs üresjárat, pörgős a tempó és még a koponyafejű főgonosz főgonoszkodása is meg tud maradni a még éppen működőképes határokon belül. Egy szó mint száz, az utolsó „akadály” is elhárult, s egy évre rá, idén tavasszal megtörténhetett az, amire már nagyon vártunk: együtt is odacsaphattak a Bosszúállók.
