A gépezet tökéletes. Elpusztíthatatlan. Felfal, bekebelez mindent. Az utolsó leheletet is kipasszírozza. A mostani trend szerint a videojátékok vannak soron. Tomb Raider, Final Fantasy, Spiderman, Alien vs. Predator, csak kapásból sorolom azokat a játékokat, amelyeket fanatikusaik gyakran a törvényt is megszegve, még jóval a boltba kerülés előtt, illegális forrásokból megszerezve telepítették fel csúcstechnikájú számítógépeikre. Erre a nem elhanyagolható létszámú tömegre, valamint azokra, akik rendes ember módjára a boltban veszik meg e termékeket csap le iszonyú erővel manapság Hollywood rideg, számító és precíz gépezete. A játékszoftverek fejlesztői és kreatívjai között komoly tehetségű elméket találunk, ez látható a grafikák, hanghatások minőségén, a filmesek előtt álló feladat tehát óriási. Ha hasznot remélnek egy játék alapján készült filmtől, olyan élményzuhataggal kell a nézőt elkápráztatni, ami feledteti, vagy inkább túlszárnyalja a játék lehengerlő hatását, hiszen a két termék célközönsége egy és ugyanaz.
E filmek dramaturgiája rendszerint igen-igen sekélyes, hiszen első-személyben-lövöldözős gamekről van szó, más nem történhet, minthogy "én" vagyok minden ellen, cél a túlélés. Aztán jönnek a dúvadak, orkok, zombik, űrszörnyek, vagy amit a kreatívok elméje megszül, a végére azért általában mind legyilkolódik a nézőt megszemélyesítő egyszemélyes hős által. Én, mondjuk, kíváncsian várom e műfajban az olyan alkotásokat, amelyek túllépnek e gyilkolászós akármiken, például milyen vicces lenne mondjuk a Tetris, vagy a Mahjjong megfilmesítése.
A Kaptár 2.-t Alexander Witt rendezte az első részt is jegyző Paul W.S. Anderson, az ismert videojáték alapján írt forgatókönyvéből. Witt elsőfilmes rendező ugyan, de olyan nagyszabású játékfilmek stábjában tanulta a szakmát, mint a Daredevil vagy A Karib-tenger kalózai. Debütáló munkájában kerüli az egyébként e stílusban gyakran alkalmazott digitális effektusok túlzott alkalmazását, pergő, villogó kézikamerás snitteket alkalmaz az akciójeleneteknél, de biztos kézzel irányítja a nagyszámú statisztériát. A zombik seregjellegét demonstrálva, Romero legendás "őskori" zombi-filmjeihez hasonlatosan, dülöngélve, hörgő hangokat hallatva lepik el a kitalált várost. Aki lassan mozog, az tuti zombi - bár ez a régi megállapítás ez alkalommal csak részben igaz. Anderson a szimpla "el kell pusztítanom, ami elpusztít" dramaturgiát megfejelte egy kis tudománykritikus filozófiával. Az persze erősen meseszerű, hogy egy világcég titkos laboratóriumát, ahol pusztító biológiaifegyver-kísérleteit folytatja, éppen egy nagyváros alá rejtené, de fogadjuk el, történetszervezési okokból ennek így kell lennie. A lakott világtól távol kellően megindokolva másképp hogyan lehetne kreálni olyan nagylétszámú zombibandát, amely már szélesebb nézőközönség rémisztgetéséhez elegendő? Így viszont elgondolkozhatunk, igaz, nem megerőltetően mélyen, azon, hogy hová vezethet a profitorientált biológiai kutatás, az ellenőrizetlen klónozás, és hasonló más, ma igen aktuális tevékenységek.
Az abszolút főszereplő Milla Jovovich (Alice) filigrán lényében valóban van valami elemi vadság, de arra már kevesen emlékeznek, hogy kb. tíz éve ígéretes színésznőnek indult. Most csak modell, annak viszont meggyőző. A jobbára hagyományos eszközökkel, hús-vér statisztákkal, kaszkadőrökkel, smink- és maszkmesterekkel elkészített, ám mégis tökéletesen korszerű akció-horror többi szereplője minden színjátszástól mentesen alakítja egy háromdimenziós játék figuráit. De az igazi bírálatot azok a nézők fogják megmondani e filmről, akik a Kaptár nevű videojáték összes pályáján már régen végigmentek, e témában ők az igazi szakértők. Én meg talán inkább nyomok egy Tetrist... vagy kiveszek egy jó filmet a tékából...
