Egy adag somlói galuska pillanatok alatt fel tudja dúlni a közérzetet, erre egy kovászos uborka sose volna képes. Bár a főtt tésztán és a nyers kolbászon is minden alkalommal van mit megbánni, merem állítani: édességgel történik legtöbbször, hogy akaratunk ellenére tesszük magunkévá. Nincs az a kis mennyiség, ami ne volna túl sok valós szükségletünkhöz képest - itt pszichés tapasztaláson kívül táplálkozástudományi tényekre is hivatkozhatnék -, és nincs az a nagy, ami elégségesnek tűnne a vágy ellentételezésére. Az édes a legkevésbé rafinált csábító a négy alapíz közül, közönséges és erőszakos. Ezenkívül diszkriminatív is. Nincsenek önálló üzletek, melyek kizárólag savanyú, keserű vagy sós ennivalókat árusítanának. A cukrászdákban viszont épp csak megtűrik a sajtos masnit és a kávét, talán azok kedvéért, akik a küszöb átlépése után is képesek megőrizni emberi tartásukat. Az utóbb említett sem igazi kivétel, a többség úgyis addig mesterkedik, amíg abból is édességet csinál.
Az édességfélék e kettős természetét jól ismeri Vianne (Juliette Binoche), aki a helyreállítás szándékával az emberi viszonyokban legalább olyan pusztítást képes végezni, mint fent nevezett sütemény a gasztronómiában. Legfontosabb ehhez a kellő ritmusérzék, és mivel ő rendelkezik ezzel, a megfelelő pillanatban érkezik a megfelelő helyre. Kínálatot visz oda, ahol csak kereslet van. Olyankor, amikor a szükséglet még nem tudatosult. Így készületlenségükben lepheti meg a lakókat a francia kisvárosban, ahol
csokoládéboltot nyit nagyböjt idején
A családi hagyományt viszi tovább az északi széllel érkezett tündér, amikor ősi maja receptek alapján készíti gyönyörű, egyenként csomagolt, személyre szóló bonbonjait. Nem is annyira pénzért adja, mint inkább a sikerért, hogy eltalálja, kinek gyógyszer az életére a forró csokoládé chilivel, kinek pedig a kókuszrügy kakaóporba mártva. Vágyakat lehet nála kielégülésre cserélni, és ez veszélyes kereskedelem. Mindenkinek rajta kívül. Kiszolgáltatottá teszi a szerencséltetetteket és félelemmel telivé mindenki mást, akinek efféle érzéki felajánlások nem állnak módjában. Kurvákra igazán nem lehet féltékenykedni, bölcs asszonyokra annál inkább. A boltoskisasszony erős egyénisége a férfiak elvesztésével fenyeget. A lehetetlent kísérli meg: élvezet és hit szintetizálását, elérni a pontot, mikor a bűn egyben maga a feloldozás. Ilyesmire tanított a Szeress Mexikóban című filmben Alfonso Arau is, ő szintén az asztali örömökből indul ki.
A Csokoládé környezete kisvárosi, morálja szintén. Úgy, ahogy azt amerikai, brit és cseh változatokban már annyiszor láthattuk. Nincs nagy különbség: a plébános mindegyik templomának kapujában egyenként fog kezet a misére érkezőkkel.
"vó közeg, amely ketrecbe zár"
Lehet boldognak lenni, de csak a kipróbált módon. A kérdés: van-e joga az idegen nőnek felmutatni az alternatívát, és kísértéssé lenni, nyilvánvalóvá tenni a hiány jelenlétét? Romoljon-e el, ami elromolhat? Mi értékesebb, ami jó, vagy ami működőképes? Szabad-e az élhetőséget feladni az élvezetért? Vianne hatalma a díler hatalma, a tudásé, hogy portékája kell, még ha kezdetben senki se gondolná is így. Ez a lépéselőny a lényeg: mire észleled a kárt, már lenyelted a gyilkos anyagot. Ártatlannak látszott: kakaópor, zsír, cukor, némi festékanyag. De micsoda nő nyújtotta át!
Lasse Hallström, a rendező sorozatos jó döntéseivel nemcsak nézőit, hanem az Oscart is megnyerheti. Jók az esélyek, az ilyesmi tetszeni szokott az akadémikusoknak, bár ami Juliette Binoche-t illeti, a másodikat nem adják könnyen. Másrészt viszont a karriereszménynek megfelel a határozott lépkedés a létrán felfelé, a legjobb mellékszereplő díja után a legjobb női főszerepé. Talán Az angol betegnél kellett volna jobban meggondolni a dolgot, de az önmérséklet sose volt e zsűri sajátja. Az is biztos, hogy a színészben több is van még csokoládéárusnál.
Once upon a time... kezdődik a történet, nem sokáig hagyva kétséget afelől, hogy itt mesélni fognak nekünk. És valóban, a film készítői egy menekülési irányt ismernek: előre. Nem titkolni, előre feltárni a széplelket. Így nem róhatja fel a néző a sablonos figurákat, a markánsan elkülönülő frontokat, a fecsegést nagy szavakkal, a szólamokat jóról és gonoszról. Nem mondhatja: Ilyen nincs, nekem ugyan ne meséljenek! Nincs is, hiszen már az elején megmondták, nem ér a nevük: Üljetek körbe, gyerekek, mesét mondok mostan. Lehet boldog a vég, és kaphat az elhagyott gyermek új apukát. Mesezene szól, mesések a színek, zsongító narráció duruzsol. Innen meg vagyunk véve, aki ma felnőttnek mesélni tud, bármire képes. Juliette Binoche mást se tud, Lasse Hallström majdnem tud, de
elvéti a mértéket
Helyesen érezte, hogy háromszorosan is kincset talált, a környezet, főszereplője és a hangvétel tekintetében, de mintha műve átvette volna a hatalmat. Oly nagyon megszerette figuráit, hogy bár a nyolcvan- ötödik perctől jobbnál jobb alkalmak kínálkoznak rá, képtelen útjukra bocsátani őket. Csak szövi, szövi a mese fonalát. Elvarr minden szálat, siet minket megnyugtatni az utolsó statiszta sorsát illetően is. Hogy ne forgolódjunk álmatlanul az esti puszi után. Vannak filmötletek, amelyeknél tudni kell megelégedni a másfél órával, vagy meg sem szabad állni hétig. Az viszont kevesek joga. Mítoszt lehet teremteni amerikai eszközökkel, misztériumot nemigen.
