Az elsőfilmesek nyugodt enerváltsága, kösz, megvan egy ideje, ha nem kéne a műtörténeti kontextussal vesződni, tán eszünkbe sem jutna, hogy például Reich Péter Rám csaj még nem volt ilyen hatással című filmje már több mint tíz éve készült. Abban a zsánerben szédelgünk megint, annyi változott tán, hogy mára a jófejség elengedhetetlen feltételévé vált, hogy viccesnek muszáj lenni, ami gyilkos dolog, azon elszállhat minden. Vranik Roland filmje is járja kényszerű táncát e borotvaélen, de egy idő után már nem nagyon izgulunk érte, nem érünk rá, a röhögéssel vagyunk elfoglalva. Nyert ügye van. Tényleg?

Nem is tudom, mert ahogy alábbhagy az aggodalom, hogy nem seped-e az egész valami végtelenül kínos jópofáskodásba, úgy a hősök sorsa iránt érzett féltés is csökken. Ugyan már, ilyen helyes, kedves srácok csak kikecmeregnek valahogy a slamasztikából, nagyon hülyén venné ki magát, ha ripityára verve lépnének le a színről. S a moziban általában nehézséget szokott jelenteni, ha nincs ki(k)ért lerágni a körmünket. Ugyanakkor az a felismerés elég hamar jön el, hogy épp erről van szó: a tétnélküliségről adnak ma egy filmetÉ Már amennyiben a téteket úgy képzeljük, ahogy ma a leggyakrabban, legfeltűnőbben szokták.

Az életvezetéshez, a mindennapi praxishoz alkalmazkodó tudatunkat viszont egy húszasért nem tudjuk beadni a ruhatárba. Tehát mindenképpen úgy vágunk neki a műélvezetnek, hogy megszokott mércénkkel próbáljuk belőni a szituációt és tétjét. E szerint pedig zűr van, előbb kicsi, később kicsit nagyobb. A már belépőjekor kétség nélkül szimpatikus (és/mert mulattatóan bénázó) kéménykotró kvartett előbb csak valami szolid, ám lidérces "átalánydíjjal" lóg megbízójának (kéményenként 950 HUF, summa sem lehet több egy tízesnél), de miközben pótolni igyekeznek kintlevőségüket, sikerül azt egy nagyságrenddel magasabbra tornázni (ha jól emlékszem, úgy háromszázezerre: anyagköltség, bélelés). Ilyenre már tényleg ezerszer láttunk példát a moziban, a vége legtöbbször a tökéletes reménytelenség. Valaki úgy próbálja betömni a lyukat, hogy szerencsejátékra vetemedikÉ Olyat is láttunk már, hogy bejön neki - jóval kevesebbszer, még szép. Szemüveges fiatal barátunk ráadásul konok szerencsejátékos, előbb a doboz cigarettára való utolsó forintokon vesz lottót, aztán az időközben beeső anyagköltséget veri a magyarországi kocsmákban szerfelett gyakori, mongolok által ellenőrzött és bonyolított kakasviadalon. Miért is estére már ezt is elő kell teremteniÉ

Az sem az a kimondott nóvum, hogy a film egy nap történetét meséli el - alighanem szombat lehet, mert a lottót nemsokára kihúzzák. Ám addigra megette a kecske az egészet. Mert a kecskének még annyira sem fontosak a hétköznapi lét szokvány tétjei, mint a főszereplőknek. A kecske ebből a szempontból sokkal inkább az alkotókra hasonlít. És a nézőkreÉ, de ezzel várjunk még, mert a Fekete kefe legnagyobb tudományához érkeztünk.

Főszereplőket emlegetek, de protagonistának inkább a kecske nevezhető. De ha még csak az lenne: minimum multifunkcionális kecskével van ám dolgunk! ' a tét is, ami azért elsőre kicsit soknak tűnik. Az vele a szomorú helyzet ugyanis, hogy a mindennapi betevőt is ő adja, s akinek arra nem futja, az jobban teszi, ha megszerzi (az aranytojást tojó kecskét), legalább arra nem kell költeni. A mindennapi betevőre? Tán a húsa? Tán a teje fedezi a lét elemi szükségleteit? Ennél bonyolultabb a képlet. Hogy is mondjuk? Afféle katalizátor ő, organikus közreműködése nélkül nem lenne meg az efféle kalandokhoz (lét) olyannyira szükséges szívnivaló. Ez van, szívnak: a szereplőknek tudatmódosító szer kell ahhoz, hogy a helyükön kezeljék a dolgokat. A nézőnek ez a szer a film. Lévén a Fekete kefe úgy is értelmezhető, mint egy elszánt tudatmódosító program, mentális tréning, melynek végére hajlamosak vagyunk azon röhögni, amin egyébként nem szokásunk: tétjeinken. Ahogy fogy ez a celluloid-joint, úgy lesz egyre érdektelenebb Pejker (a kéménykaparászati fővállalkozó, aki személyében alig is, pusztán mint állandósult fenyegetés, lidérc van jelen) rohadt hiányzó forintjainak sorsa. A külvilág nyomasztó adósságaira magasról tenni máma pedig nyilván csak magunkon kívüli állapotban lehet. Az ugyan látszólag könnyít valamit a befogadó helyzetén, hogy most mozihősök adósságaiért kellene izgulnia, de az azonosulás elengedhetetlenségéről már beszéltünk, anélkül nem megy. Vranik eléri, hogy úgy szerethetjük önfeledten szereplőit, hogy nem érdekel problémájuk alapjárati megoldása.

Nem kissebbíti, hanem inkább növeli ebbéli érdemeit, hogy kitűnő színészei és nagyszerű operatőre van mindehhez. Itt-ott már felvillant arcok, szépek, és lerí róluk a fiatalság, a tehetség. Pohárnok Gergely fekete-fehér képei pedig egyszerűen elragadóak, ugyanakkor a film ritmusa nem engedi, hogy a nézőjük ott maradjon hídban, ahová alkalmanként egy beállítás leküldi. A Fekete kefe egy gondosan megmunkált semmiség, a dolgok semmiségéről, nagyon helyes kis darab. Erre való törekvése bár teljesen nyilvánvaló, ugyanakkor távolról sem zavaró. Mentek és csináltak egy jó kis filmet egy olyan világról, amit láthatóan ismernek kívülről-belülről. Mindezt úgy sikerült megvalósítani, hogy élvezetéhez a nézőnek nincs hasonló felkészültségre szüksége: nevetni fog az is, aki füsttől még sohase kacagottÉ Nevetni fog azon is, amin a legnehezebb neki: önmagán.

Mindazonáltal holnap történhet bármi, nagyon csodálkoznék, ha ezen az úton még lehetne hová menni. Persze mindig a második filmnél dőlnek el a nagy dolgok.