Morcos férfiak, akik fél mondattal vagy egy ökölcsapással bárkit a padlóra küldenek, éjjel és nappal a mocsokban gázolnak, de a jó ügyet szolgálják, ám egy szép nő bármikor elcsavarja a fejüket. A legjobb magándetektíves filmeket vettük sorra a Rendes fickók bemutatója kapcsán.

A hosszú álom (1946)

Bár rengeteg más szerepet is eljátszott, Humphrey Bogart mégis elsősorban az olyan viharvert, cinikus, mégis érző szívú magánkopók alakításáról jut eszünkbe, mint az 1941-es, Dasheill Hammett regényéből készült és John Huston rendezte A máltai sólyom Sam Spade-je vagy éppen Philip Marlowe A hosszú álomból.

A detektívregények királyának számító Raymond Chandler könyvéből készült film noirban Marlowe-t egy idős milliomos bízza meg, hogy derítse ki, mivel zsarolja lányát egy könyvekkel üzletelő férfi, ám a detektív már csak az illető hulláját találja, ami mellett pedig ott ül megbízója gyönyörű lánya, önkívületi állapotban.

Hősünk innentől fogva mindenhol holttestekbe botlik, kaszinótulajdonosokat és simlis üzletembereket követ, pribékek elöl menekül, az ügyet pedig tovább bonyolítja munkaadójának szintén mutatós idősebb lánya. A rendezőzseni, Howard Hawks, aki a musical, a western és a vígjáték műfajában is maradandót alkotott a film noir egyik legfontosabb és meglepően szórakoztató filmjét készítette el, amin nyilván az is sokat nyomott, hogy Bogart a vásznon feleségével, a csodás Lauren Bacall-lal látható.

Szédülés (1958)

Az csak természetes, hogy Alfred Hitchcock nem maradhat le a listáról, hiszen a sok közül az egyik legjobb filmje a csak Vertigóként ismert Szédülés, ami minden elemet tartalmaz, ami egy jó magánynyomozós történethez kell.

Hőse egy volt rendőr, aki tériszonya miatt hagyott fel hivatásával, és legújabb megbízása alapján egy olyan nőt kell követnie, akinek állítólag öngyilkos hajlamai vannak. A volt rendőr beleszeret a gyönyörű szőke asszonyba, ám nem tudja megakadályozni, hogy az levesse magát egy magas harangtoronyból.  Nem csoda, hogy a férfi mély depresszióba esik, ám egy nap az utcán meglátja ugyanazt a nőt.

A Vertigo annak ellenére is képes rendkívül sötét és titokzatos lenni, hogy a történet a napfényes San Franciscóban játszódik, a nagy csavar és a film hangulata pedig rendezők tucatját ihlette az évtizedek során, James Stewart és Kim Novak párosa pedig szívmelengető.

Klute (1971)

Bár a detektívregény, és az ehhez szorosan kapcsolódó film noir amolyan old school műfaj, az egyes filmek nyilvánvalóan magukon hordják az adott korszak jegyeit, és ez hatványozottan igaz a hetvenes évek elejére. Tessék csak megnézni hőseink ruháját, frizuráját, az utcaképet!

New Yorkban járunk, ahol az FBI egy üzletember eltűnésének ügyében nyomoz, de az egyetlen nyom, amin el tudnak indulni, néhány obszcén levél, amit a férfi egy callgirlnek írt. John Klute magándetektívet az eltűnt férfi munkatársa béreli fel, aki felkeresi a csinos prostituáltat, hogy információkat szedjen ki belőle, ám a lány nem hajlandó segíteni.

Klute ezért lakást bérel ugyanabban a házban, ahol a nő lakik, hogy megfigyelhesse, a telefonját is lehallgatja, és miközben valaki megpróbálja megölni a prostituáltat, Klute és a nő között különös kapcsolat szövődik. Alan J. Pakula a gyakran kissé stilizált műfajhoz képest meglepően realista képet fest hőseiről, akiket egyformán a paranoia mozgat. Donald Sutherland itt is zseniális – bizony, volt idő, amikor ő volt a főhős és nem csak egy idős karakterszínész volt tucatnyi egyforma filmben -, Jane Fonda Oscart kapott a bajba került, önmagával is viaskodó callgirl megformálásáért.

Kínai negyed (1974)

Nem feltétlenül kell amerikai rendező ahhoz, hogy ezt a jellegzetesen amerikai műfajt tökélyre vigye: a frissen emigrált lengyel Roman Polanski is jó példa erre. A kínai negyed annyiban lóg ki a listáról, hogy nem egy ismert detektívregény filmes feldolgozása, hanem eleve a vászonra szánták a történetet, amely a műfajon belűl is elég sötét tónusokat mutat.

Jake Gittes a második világháború előtti boldog békeidők egyik rámenős magándetektíve. Ha kell, egy igazi tapló, de profi a szakmában. A felső tízezer köreiből ritkán keresik meg ügyfelek, de most egy gazdag és gyönyörű asszony bízza meg azzal, hogy bizonyítsa be férje hűtlenségét.

A rutinügynek induló megbízatás halálos csapdákkal, intrikákkal, piszkos politikai játszmákkal teli kínos, kényelmetlen és életveszélyes napokat hoz a magándetektívnek, aki a cselekmény nagy részét felvágott orral tölti. Az illető, aki a sérülést okozza nem más, mint a rendező Polanski. Bár egy óriási ingatlanpanama képe kezd kirajzolódni, hősünk mégis csak az utolsó pillanatban döbben rá, hogy a játék valami egészen másról szólt! Jack Nicholsonra rengetegszer fogták rá, hogy „élete szerepét játszotta el”, ez is egy ilyen alkalom, ami igaz Faye Dunawayre is, de a filmet a már fent említett rendezőzseni, John Huston lopja el egy kisebb, de rendkívül fontos szerepben.

Angyalszív (1987)

A brit rendező, Alan Parker is azok közé tartozott, akik Amerikába érkezve egy tipikusan amerikai zsánerben próbálták ki magukat, Parker ráadásul a „sima” magándetektív műfajon jócskán túlmutatva horror és természetfeletti elemeket is felhasznált történetéhez, amelynek hőse bizonyos Harry Angel.

A beszélő név, amely az '50-es évek füstös, brooklyni világában élő kiégett magándetektívet takar, már az elején gyanús kéne, hogy legyen, aztán megjelenik egy bizonyos Louis Cyphre, aki azzal bízza meg a férfit, hogy keressen meg egy eltűnt énekest. A munka, amely végül New Orleansba vezeti el,  hamarosan elképesztő rémálommá válik Harry számára, mert bárkivel is találkozik, azt hamarosan holtan találják: kegyetlen, rituális gyilkosság áldozatai lesznek mindannyian, és a magándetektívben egyre erősödik a gyanú, hogy egy sátánista szekta mozgatja a szálakat.

A főszerepben az ekkor még kifejezetten jóképű Mickey Rourke látható, Robert De Niro a titokzatos megbízó, akitől borsódzik az ember háta, és ott van még harmadiknak Lisa Bonet, akinek annak idején nagy vihart okozó vad szexjelenete ma is felkavaró, szóval nem egy átlagos filmről van szó.

Magánbeszélgetés (1974)

Francis Ford Coppola klasszikusa több ponton is eltér a műfaj alapszabályaitól. Hőse ugyan belefér a magánnyomozó kategóriába, de nem a mindenütt körbeszimatoló, bárokban kérdezősködő típus, hanem profi lehallgató szakember, aki gondosan ügyel arra, hogy a munkáját sohase keverje össze a magánéletével – már csak azért is, mert abból él, hogy mások magánéletében vájkál.

Legújabb megbízása egy fiatal pár beszélgetéseinek rögzítése. Az ismeretlen megbízó, és a gyanús fizetési körülmények miatt még alaposabban végzi munkáját, így az egyik felvételen nehezen értelmezhető szövegmaradványokra bukkan, amelyek egy gyilkosságra utalnak.

Hősünk elhatározza, hogy utánajár az ügynek, de rá kell jönnie, hogy kelepcébe került. Coppola képes arra a mutatványra, hogy félredobja a zsáner legizgalmasabb elemeit, és a puszta technikai részletekre alapozva – a „szakember” saját felvételeit hangolja egyre finomabbra, aminek filmes előképe Antonioni Nagyítása volt - egy újfajta izgalmat generáljon.

Ehhez persze kellett Gene Hackman zsenialitása is. Különös irónia, hogy az Oscar-versenyben Coppola saját magával szemben veszített – vagy nyert? -, mert a Magánbeszélgetés elől a Keresztapa 2 vitte el a Legjobb film díját.