Japánban évente több mint kétmillió darabot adnak el egy babából, amelyik sok tekintetben megegyezik a mi keljfeljancsinkkal. A legenda szerint Bódhidharma, a bölcs, annyit ült meditációban, hogy leváltak a lábai – a legendából aztán Daruma-baba lett, melyet, ha fellöknek, mindig visszaáll eredeti helyzetébe. A babához kapcsolódik egy szólás is: "Ilyen az élet: hétszer lenn, nyolcszor fenn!"
Tükörfóbia
Kevesen vannak közöttünk, akik örömüket lelik a mindennapi nyomorúság szemlélésében. Ha szembeállunk egy tükörrel, a legtöbben azt várjuk, hogy a szebbik arcunk mutassa meg. Nem vagyunk kíváncsiak mélyülő ráncainkra, véreres szemünkre, pattanásainkra, s ha hátrébb állunk, akkor (ha még látjuk egyáltalán a tükröt…) deformálódó alakunk, gacsos lábaink, halálra unt ruhatárunk borzaszt el. Hajdani izmaink is erősen engedtek már a gravitáció kihívásainak, csontjainkon löttyedt bőrzsákok már csupán. Az utcán sem jobb a helyzet. Éppen csak ellépünk egy fél négyzetméteres, lehulló vakolatdarab elől, a kéregető hajléktalan orrfacsaró bűzétől a reggeli tolul fel torkunkon, ha volt alkalmunk arra egyáltalán. A munkahelyen inkább látványosan dolgozni kezdünk, minthogy a kollégák sirámait hallgassuk a romló gazdasági helyzetről, az iskoláztatás problémáiról, a fizethetetlen hitelekről… A tévében 12=1 tucat sorozatokat nézünk, könyvet évek óta nem vettünk, nem hogy a kezünkbe, de egyáltalán. A mozikban legfeljebb csilliódolláros látványfilmekre ülünk be, hadd kábuljunk, vagy olyan elsődleges ingerületeket kisütő vígjátékokra, melyek befogadásához elég az alaphangon ketyegő 10-es IQ is. A valóság, amiben mindannyian benne csücsülünk, senkit nem érdekel. A tükör fal felé fordítva, vagy pedig már régen rákasíroztuk valamelyik sztármanöken szétretusált képét, hogy reggelente inkább az indítson útba. Kevesen vannak köztünk, akik akkor is szembenéznek magukkal reggelente, ha nem tetszik nekik a tükör által mutatott kép, s nyilván ők azok, akik a munkahelyen is részvéttel hallgatják a kollégák soros sirámait. Ők azok, akik végigolvasták Tar Sándor összes művét, és ők azok, akik hívják a szociális munkást, ha téli hidegben utcán fekvő hajléktalant látnak. Ők azok, akik tudják, hogy hiába vagy hétszer lenn, nyolcadjára úgyis fenn leszel…
[img id=332900 instance=1 align=left img]Öt tétel
Az 1977-es születésű francia Xabi Molia öt tételben, vagy öt, egymással összefüggő, egymásra reflektáló filmnovellában meséli el első filmjében egy elvált, albérletekben, alkalmi munkákból tengődő nő, végül is a boldogsághoz vezető pokoljárását. Elsa (Julie Gayet), afféle "keljfelmarcsiként" lép tovább életének sötét fejezetein, néha úgy tűnik könnyedén, néha meg úgy, hogy ebbe most beledöglik – aztán mégsem. Válásuk után, fia a biztos egzisztenciával rendelkező apához került, az anya és fia egyre jobban eltávolodik egymástól. Az albérletet nem tudja fizetni Elsa a busztakarításból és gyerekfelügyeletből szerzett fillérjeiből, így rövidesen az utcára kerül. A hasonló gondokkal küzdő, szomszéd Matthieu-vel (Denis Podalydes) bimbózó kapcsolatot kölcsönösen elbénázzák. Az élet által Elsa elé állított kihívások a törékeny és érzékeny nőt annyira megviselik, hogy képtelen értékelhető teljesítményt nyújtani az állásinterjúkon, ezért mindenhonnan elutasítják. Molia ilyen, sokunk által jól ismert, szinte már banális élethelyzeteket megmutatva kísérli meg filmjében felvillantani a "remény halvány napsugarát", ami tulajdonképpen sikerül is neki. Még akkor is, ha titkon érezzük: Jó, nyolcszor fenn, de kilencszer lenn…
Ha nem is szórakoztató, legalább pontos
Ennyiből is látszik talán, hogy a Hétszer lenn, nyolcszor fenn nem lesz rózsaszín bűbáj, csillámpor, kacagás – bár megható, érzelmes pillanatok azért torkon ragadhatják az óvatlan nézőt. Elsa, Matthieu, az itt bővebben nem részletezett szerepű román lányok, és a többi figura élethelyzete, alakja, reakciói, motivációi és motiválatlanságai viszont abszolút hitelesen jelennek meg a filmben. Minden kockán látszik, hogy Xabi Molia ismeri is azt, amiről beszél. Epizódszerű szerkesztési módja viszont picit meseszerűvé teszi az életszagú történetet, de csak annyira, hogy mint dráma is élvezhető legyen. A film, ugye, nem egyezhet meg pontosan a valósággal, mert akkor saját értelmét vesztené el. Így viszont hiteles hangon, de kiemelve, sűrítve mutatja meg hétköznapi hősének tipikus, sőt, banális életét (melyben akár a sajátunkra is könnyen ráismerhetünk), s ha erre fogékonyak vagyunk, akkor talán a "kijárat" kulcsát is megtaláljuk benne. Julie Gayet és Denis Podalydes a lehető legtermészetesebben bújik bele figurájába, így teljesítményük még igazabbá teszi ezt a csendes, szerény, de mégis figyelemreméltó, társadalmi kérdésekben tűpontos kis filmet.
Kinek ajánljuk?
- Munkanélkülieknek.
- Társadalomtudományok iránt fogékony nézőknek.
- Elvált anyáknak.
Kinek nem?
- Radikálisoknak.
- Társadalmi kérdések iránt kevésbé érzékenyeknek.
- Izgalomra vagy éppen látványosságra vágyó nézőknek.
7/10
