Nemrég valamelyik csatornán mesélt magáról, egyszerűen, szerényen, mégis sztárként, mindjárt megtetszett. Anthony Hopkinsról beszélek, ő játssza az egyik CIA-ügynököt ebben a kémtörténetben: az alapanyag ugyan gyér, az ő játéka viszont szuper. (Rossz társaság, rendezte: Joel Schumacher.) Szkeptikus, kiégett fazont alakít, nemigen hisz már semmiben, a Cég sem a régi, viszont lettek új feladatok (terroristák, jönnek a jugók, ruszkik vagy arabok). És a tét nagy: elloptak egy hordozható(!) atombombát, azt kell visszaszerezni. Partnerét kinyírják, viszont kiderül, hogy ennek az épp elhunyt ügynöknek van egy ikertesója, nosza, vele kell folytatni az ügyletet: a bombát csak az ő arcával lehet visszaszerezni. Igen ám, de ez a tesó (Chris Rock) minden, csak nem ügynök: piti csirkefogó, ordítozik, faragatlan, fogalma sincs a szakma szabályairól, Hopkinsnak kell átképeznie utcagyerekből csúcsügynökké. Hát így indulunk a sztoriba. (A moziban: Prágába, ahol érkezéskor azt mondja Rock, "hát ez olyan, mint Brooklyn" - ezen egy kicsit megsértődtem. Lehet, hogy nem kellett volna, de akkor volt ott az árvíz.)
Amúgy szeretem a kémhistóriákat, ha nem veszik magukat túl komolyan, vagyis ha jól csinálják. Akkor ez olyan, mint egy sakkjátszma, jó esetben itt az ész mozog, nem a géppisztoly. Ebben reménykedtem egy ideig, de aztán kisült, hogy itt fordítva van, Hopkins nagy bánatára. (Szerintem lékekben csóválja a fejét: ilyet egy profi nem csinálna, de mindegy, gyerünk, ha már...) A rapelő Chris Rock viszont feldobja a sztorit, amolyan Eddy Murphy-klón, kicsit vadabb, kiszámíthatatlanabb, ő érzi, mi hiányzik a sztoriból, negyedóránként elereszt egy-egy magánszámot, benyögést, őrjöngést, ami - nagy kínnal - majdnem át tudja húzni a történetet az iróniába. Persze nem engedik, hiába igyekszik. Azért nem árt megjegyezni ezt az arcot, biztos lesz belőle valaki - ha már ma nem az.
Nem kellett volna annyit lövöldözni meg robbantgatni, hisz ott van nekik Hopkins, az gondolkozik, azaz igazodna a műfaj törvényeihez, akár az egész operációt kitalálná a Cégnek. Persze leintik: a főnökök mindig hülyék, nem hisznek az egyszerű ügynöknek.
A sztori amúgy izgi, jóllehet nem dolgozzák ki eléggé, majd az utolsó pillanatig tart a cirkusz, az ukránok vagy jugók is nagyon szemetek. Ha jól láttam, legalább két konkurens csoporttal kell itt harcolni, de az is lehet, hogy hárommal, mert egyszer csak odakeveredtek az afgánok is, gondolom, a korhűség kedvéért.
Egy kicsit belemásznak ugyan a Cég praktikáiba (kritika), hogy tudniillik játszva feláldozzák legjobb embereiket, mert nem jut eszükbe más, ha meg gáz van, valakire rákenik, ők nem tudtak semmiről. Ez most akaratlanul is aktuális lett, néhány melléfogással sárosak voltak a 9:11-es ügyekben (meg másokban), de a film végül is mindenkit felment: a mundér becsülete. A látványtervezésen ámulhatsz, az egyik lövöldözés egy gyönyörű (romos) kolostorban zajlik, van mit nézni, bár nemcsak emberek potyognak, kőszentek, szobrok, mennyezet - minden. Művészettörténet.
Viszont az egésznek van egy fura mellékdallama: a fekete rapelő kiemelése. Mintha a film a Céggel szemben is védené, egyáltalán az ő szerepe ki van dolgozva, sokat megtudhatsz egy ilyen utcai harcosról meg a fekete karrier buktatóiról. De lehet, hogy tévedek.
Maradjunk annyiban, hogy ha már kémfilm, etessenek trükkösebb sztorival. Hopkinsnak azért nagy kalaplengetés: van türelme.
