Kémjátszma lelki defektus veszélyével

FBI: sorozatgyilkosok, kormánytitkok, pergő pisztolytűz? Nem, nem, az igazi izgalom nem itt van; a Központi Szövetségi Iroda belseje több fullasztó rejtélyt, sötétséget és mocskot rejt, mint bármelyik külső nyomozás. Billy Ray rendező (többek között a Légcsavar és a Tűzhányó forgatókönyvírója is) A hazugsággyáros zsurnaliszta-botránya után legújabb filmjében ismét egy valós esemény nyomába eredt.

A XXI. század legelső titkosszolgálati botránya 2001-ben volt: a huszonvalahány éve ügynökösködő Robert Hanssenről derítették ki, hogy működésének kezdete óta szolgáltat ki államtitkokat a Szovjetuniónak. A leleplezéshez vezető út rögös: egy zöldfülű ügynök-jelöltet, Eric O'Neillt állítanak rá Hanssenre, aki a beosztott-főnök/tanítvány-mentor dichotómia vonzásában-taszításában folyamatosan vergődve buktatja le végül Hanssent.

A kettejük közötti feszült, pszichológiai párharc alkotja a film lényegét, s ez mindvégig teljesen rendben is van. Chris Cooper (Oscar-díj 2003-ban az Adaptáció orchidea-tolvajáért) mindig mindenkit tesztelő, rókaképű Hanssen ügynöke hűvös és kiismerhetetlen, nem lehet szabadulni az érzéstől, hogy a vászonról is a vesénkbe lát. A megkopott fényű tinibálvány, Ryan Philippe keményen állja mellette a sarat, de Cooper pókerarcú zsenialitása egyszerűen lemossa őt a színről. A film sötét színei, a komoran szürke látványvilág a klausztrofóbiáig fokozza az FBI útvesztőiben való elveszettség és a ködös paranoia érzetét. De igazán elveszettnek Hanssen motivációit kutatva érezhetjük magunkat: erről ugyanis szinte semmit nem tudunk meg, s egy oknyomozó thriller esetében ez több mint gyanús. Elégedetlenség? Kiábrándultság? Folyamatos (ön)tesztelés és ügyességdopping? Is-is, talán-talán. Hanssen összetettségének titka is legfőképpen csak Cooper játékában rejlik, mivel a hazaáruló ügynök ábrázolása ellentmondásos és erőteljesen fragmentált. Hanssen bigottan katolikus? Oké. Perverz videókat küldözget magáról és feleségéről ismerőseinek, s emellett nem átall hancúrozni még FBI-os kolleginákkal is? Oké. De mindez együtt és egyszerre?

Billy Ray bravúrosan behúz minket a csőbe, s egy középkori vásáros bűvésztehetségével zsonglőrködik az igazsággal: itt is itt van, ott is ott van, látod, nem látod, na látod. A film eredeti címe (Breach) nemcsak megszegést és törést jelent, hanem hasadást is. Ez esetben pedig a skizofrén léthelyzet, a biztos pont nélküli tévelygés és a torzan látott-láttatott világban való kétségbeesett igazságkeresés nemcsak O' Neill terhe, hanem sajátos befogadói szubjektumpozícióvá is válik. Vajon ezt akarta Billy Ray? Fogalmam sincs. Meghasonlottam.