Van három fiatalember, Kálmánchelyi Zoltán, Stefanovics Angéla és Végh Zsolt. Színészek, akik olykor filmet rendeznek. Ez az "olykor" elég volt ahhoz, hogy belopják magukat mindenek előtt az ifjú szívekbe. Utóbb már a kevésbé ifjúakba is, az úristen@menny.hu és a Legkisebb film a legnagyobb magyarról című kisfilmjeik után a nevük már márkanév lett. Az egyéni hangú, bolondos, pimasz, kedves, groteszk mini-komédiáé, amelyben a rövid kis történetek valóságos helyzeteket visznek el gátlástalan ötletzuhataggal az abszurditásig. Egyaránt megbecsült eszközük a diákos tréfa, a bohó csipkelődés és a mélyre ható irónia. Legfőbb erényük, hogy észjárásuk saját csavarra jár, humoruk és poénjaik senki másra, csak önmagukra hasonlítanak.
Kisjátékfilmjeik után most első nagyjátékfilmjükkel mutatkoznak be. A Libiomfi történetét ismét hárman írták, de rendezőként már csak ketten jegyzik, Kálmánchelyi és Végh. Ahogy eddig, mindhárman szereplői is a filmjüknek. Az iménti jellemzés elmondható a Libiomfiról is, azzal az apró megszorítással, hogy ez a nagyjátékfilm tulajdonképpen egymással összefüggő, egymást feltételező, de egymástól mégis valamiképpen különváló három kisjátékfilmből áll. A történetben, bármily mozgalmas is, a figurákban, bármennyire eredetiek is, nincs az az összetartó erő, az a sodró lendület, amely igazi nagyjátékfilmmé szervezné a három szerkezeti részbe elhelyezett poénok sorát. A történet a Mici mackó egy sajátos színrevitelének sikeres kudarcát meséli el sok eredetiséggel, ötletek és poénok áradatával, mókával, dallal, s a tragikum itt-ott elmélyülő árnyaival. Fő figurája Libi bácsi, és az ő élettársa, Anikó bácsi (Mucsi Zoltán és Dióssi Gábor pazar karakteralakítása), mint a sistergő dilettantizmus megtestesülései. Természetesen ők a színházcsinálók, a kiválasztottak kis csapatával elvonulnak "vérvalóságos" művészetet csinálni, s majdnem kinyírják egymást meg a gondjukba vett szereplőket. Példás a példabeszéd, a rossz vezetők rossz útra viszik a követőiket, pedig milyen nemesnek látszik előttük a cél...
Pazar kis groteszk a Libiomfi első része. Libi bácsi szereplőt válogat, Anikó bácsi kakaót osztogat, aki tud valamit, kirúgják, az elesettje szereplővé avanzsál, az egész egy eszement őrület, remekül kidolgozott poénok, karakteres figurák, sistergő humor. A második "kisfilm"-részben a tanyára elvonult kis csapat napi gyakorlatai Libi bácsi terrorisztikus módszereit vannak hivatva elénk tárni. Bohóságokban, poénokban itt sincs hiány, de ezek a poénok megmaradnak a tréfák szintjén, szórakoztató pillanatoknak. Egyedül Libi bácsi karaktere kap újabb árnyalatokat, gazdagodva néhány fenyegető vonással, de a Mici mackóra készülő szereplőkről, mint a nagy manipulátor naív áldozatairól, a vicces diákcsínyek keveset árulnak el. A fiatal társaság tagjai nincsenek igazán kitalálva, csak a poénjaik, miután nem a figurák egyénítését mélyíti el, olykor el is fárad a humor. A befejező rész majdnem olyan, mint egy kifordított Szentivánéji álom. Groteszk, bolondos erdei játék szabadsággal, szerelemmel, halállal az éjszaka nem feltétlenül barátságos sötétjében. Furcsa, új ez a sötét, szomorkás humor - mondhatjuk: tragikus komikum - a szerzők palettáján. Jó érzékre vall, hogy nem rontva el a mulatságot, sejtelmesen tették ki a pontot történetükre.
Túl minden hibáján, figyeljünk a Libiomfira. Mert nem a válaszok, hanem a kérdések filmje. Nagy érték ez.
