A kiábrándulás képei

A belga Dardenne testvérek – Jean-Pierre és Luc – Srác a biciklivel című alkotása láttán egyből három film jut eszünkbe – no, nem azért, mintha szégyentelenül kopírozták volna. Vittorio de Sica 1948-as klasszikusa, a Biciklitolvajok, François Truffaut 1959-es Négyszáz csapása és a Nader és Simin – Egy elválás története című film, az iráni Asghar Farhadi berlini Arany Medve-díjas, idén bemutatott drámája. Az első azért, mert az eltolvajlott – majd megkerülő – kerékpár egybefonódik egy apakeresés történetével, a második azért, mert egy kamasz fiú kiábrándulásáról van szó (a való élettel való szembesülésével), a harmadik pedig azért, mert hétköznapi – kis-realista – történetet láthatunk, a maga hétköznapi kegyetlenségével, megrázó erejével.

Az élet szélén

[img id=307698 instance=1 align=left img]Jean-Pierre és Luc Dardenne-nak a családi kötelékek szétbomlásáról szóló filmjeikben a társadalom szélén ácsingózó egzisztenciák birkóznak a nehéz sorsukkal, többnyire a szeretteikben – vagy az azoknak vélt emberekben – keresve kapaszkodót, aztán kénytelen a bűn világába sodródnak. Élni igyekszik a férfi (az apa): A fiú és A gyermek, nekiveselkedik a nő (az anya): Rosetta és Lorna csendje – és most próbálkozik a gyerek: Srác a biciklivel.

Az író-rendező testvérpár (fő-) szereplői átlagosnak nevezhető emberek, minden esetben valami súlyos (érzelmi és/vagy anyagi) defektussal terheltek, az életnek nevezett verseny- (vagy vessző-) futásban hatalmas hendikeppel indulnak. A belga testvérpár filmjei a perifériákon játszódnak, az úgynevezett jóléti társadalom peremvidékein, szürke és veszélyes külső lakótelepeken, hideg és mosolytalan miliőkben, olyan helyeken, ahol a munkásosztály a bevándorlókkal osztja meg a nyomorát – nem kifejezetten egzisztenciális értelemben –, itt a lélek seszínű, kiégett, eltűnőben az értékek, különösen a család (mint társadalmi alapegység) hordozta biztonság van enyészőben. Végzetesen és menthetetlenül pusztulóban.

Pótlékok

A Srác a biciklivel kiskamasz hőse, a tizenegy (majdnem tizenkettő) éves Cyril (Thomas Doret) – nem pusztán életkori sajátosságai miatt – kordában nem tartható gyerek, nemtörődöm, agresszív, önfejű. Apjában (Jérémie Renier) elszakad a cérna, egy nevelőotthonban (árvaházban) szabadul meg fiától, míg ő máshova költözik. Cyril azonban ragaszkodik apjához, megszökik, és ellopott kerékpárja és a papa keresésére indul. Így találkozik a fodrásznő Samanthával (Cécile De France), aki a fiú reményei szerint segíthet abban, hogy kutatása eredménnyel járjon, de a nő leginkább arra próbálja megtanítani, hogyan fogadja az élet igazságtalanságait, s mit kezdjen magával.

Cyril makacs kerékpárkeresése (amit édesapja albérletében látott utolszor) apja fellelésével rímel. A fiú felnéz rá, idealizálja, de mindez lassan szétfoszlik. A szülője szándékosan dobja ki életéből a fiát, mert nem tudott felelősséget vállalni érte.

Az anyapótló fodrásznő segít visszaszerezni a biciklijét, és mint egyfajta szülői pótlék valamelyest az apját is igyekszik helyettesíteni, azonban a dühödt ifjúban már eltörött valami a világ családrendjét illetően, és a fiatalkorú bűnözők galerijába sodródik. Nemkülönben, hogy az apai nimbuszt a nő képtelen pótolni, a számára oly fontos tekintélyt Cyril egy bandavezérben véli megtalálni. Vonzódása mindig azon felnőtt (idősebb ember) irányában nyilvánul meg, akitől el-eltűnő biciklijét visszakapja (apja, a fodrásznő, a galeri-főnök).

Nehéz felejteni

A filmnek egyszer csak vége szakad, de ez ilyen, a Dardenne-ok – szokásuk szerint – meglestek és megmutattak egy apró szeletet az élet (koszos) sűrűjéből, egy összetett pillanatot, és ennek értelmezéséhez nem kell ismernünk részletesen sem az előzményeket, sem a következményeket. Az eposzi témaválasztás (az Odüsszeia apakeresése, "telemakhiája") és a dráma pillanatok mélységét oldja (hitelesíti) az alkotók dokumentarista megközelítse (a kézi kamera használata mellett az igen életszerű dialógusok), amik révén a főhősök (Doret és De France) olyan erős jelenléttel ajándékoznak meg, mintha nem is filmet néznénk.

A testvérek a Srác a biciklivel című filmjükkel tovább gyarapították Cannes-i trófeáikat (két Arany Pálma, az Ökumenikus Zsűri díja és a legjobb forgatókönyvnek járó elismerés), a Zsűri Nagydíja megérdemelt. A filmet persze nem ezért szeretjük: hanem mert fájdalmasan jó. Nincs benne semmi humor és irónia, hiányzik a feloldozás, csak az olyannyira ismerős keserűség és kiábrándultság marad. Nehéz darab, de megéri.

Kinek ajánljuk?
- Kis-realista drámák kedvelőinek.
- Aki egyetért azzal a Woody Alleni mondással, miszerint kétfajta élet létezik: nyomorúságos és rettenetes.
- Akik hiteles színészi alakításokat akarnak látni.

Kinek nem?
- Akik kikapcsolódni járnak a mozikba.
- A filmektől látványosságot váró nézőknek.
- Aki nem szereti az európai filmek sötétszürke tónusát.

8/10