Annyit keresték már a nőt, égen-földön, papíron és vásznon, hol megtalálták, hol nem, de közben méltatlanul mellőzték a férfira reálisan létező igényt. Kamondi Zoltán is kivette a maga részét a nagy tűvétevésből, majd úgy döntött, hogy ezúttal a férfiak nyomába ered. Új filmjében mindjárt több példányát is keresik az erősebb nemnek, jelesül apát, fiút és férfit.
A Kísértések sokszögtörténetének középpontjában egy Marci nevű fiatalember áll, aki a felnőtté válás kínjaival veszkődik. Ehhez ki kéne szabadulnia az anya fojtogató szeretetéből, meg kell tudnia, hogy ki az apja és kicsoda ő. Három nő tartja bűvkörében, az anyán kívül a szerelme és egy kis cigánylány, más és más szerepeket, életmintákat kínálva föl neki, és a maguk kevésbé erőszakos és jóval kevésbé hatékony módján ugyanezt teszik a környezetében mozgó férfiak is: az anya szeretője, az apa és az egyetemi prof. Az egyedül nevelő mama viszonylag egyszerű és jól ismert képlet: foggal-körömmel harcol a fiáért, és rosszul tűri a konkurenciát. Elvira sem egy bonyolult eset, szeretne kitörni szülei kispolgári életéből, és ehhez a diplománál is alkalmasabb eszköznek tűnik egy előnyös házasság. Marcink elég jól eleresztett srác, a mama a bankszektorban keresi a vajas kenyérre valót, akárcsak Elek, a szerető, aki szerint Marci egyetlen logikus választása, ha ő is belép a fehérgalléros establishmentbe. Az anyjával élő professzor viszont nem annyira a tudományos pálya szépségeit van hivatva felcsillantani, mint inkább a rendező humorát. Nem igazi pálya az amúgy virágzó magyar mezőgazdaság kétségtelenül romantikus és kalandos világa sem, tekintve, hogy az apa vállalkozása a csőd szélén áll. Reálisan megnyíló lehetőség viszont (egy tehetséges informatikus tanuló előtt) a társadalmon és törvényen kívüli cracker/hacker gyors pénzzel kecsegtető útja, ami Marcit a bűnbe, majd a börtönbe viszi. És mint akinek ennyi gond nem elég, vészterhes kapcsolatba bonyolódik egy cigány gyereklánnyal.
Minden konfliktus e figurák jellemébe és egymáshoz való viszonyába van kódolva. Kamondi klasszikus drámát vitt színre - szemben Az alkimista és a szűz tézisdrámájával -, de (szerencsére) nem a szereplők lélektanára koncentrált, hanem a kapcsolatok hálójára és dinamikájára. Szinte teljesen hiányoznak a leíró vagy hangulatfestő jelenetek; a feszített történet drámai helyzetek sorozatában bontakozik ki.
Kamondi meglepően visszafogottnak, már-már letisztultnak mutatkozott harmadik nagyjátékfilmjében. Elmaradtak a korábbi munkáit, a Halálutak, angyalokat, az Alkimistát, de a kisjátékfilmeket is eluraló mágikus-misztikus elemek, az utalások és jelképek, az emblematikus helyszínek. A Kísértések inkább a dokumentumfilmes Kamondira emlékeztet evilágiságával és átlátható szerkezetével; a rendező egyik jellegzetességének mondható ironikus hangütés ezúttal nem betétekben és magánszámokban kapott helyet (egyetlen kivétel talán a tanár úr a hókiflijével), hanem beépült a figurákba és helyzetekbe. Jó példa - és az egyik kedvencem - a hajléktalanok átvedlése: elég egy gyors fazonigazítás és egy öltöny, hogy a páriák átalakuljanak tiszteletre méltó, tőkepénzes állampolgárokká.
Szerencsés találat volt a főhőst játszó ismeretlen fiatalember (Miklós Marcell), és nagyon jó Básti Juli az anya, Derzsi János az apa szerepében. A romák behozatala azonban több szempontból is problematikus. Természetesek és életteliek a hiteles szituációkban - és azonnal leleplezik a nem hitelest. Kamondi azt hozta fel mentségére, hogy neki egyszer igazából el akartak adni egy cigánylányt, én ezt készséggel elhiszem, de kevésnek tartom az üdvösséghez. A rendező ugyanúgy a tűzzel játszik, mint a hőse, amikor beleszövi őket a történetbe (az életébe), anélkül, hogy pontosan tudná, mit akar tőlük vagy velük. Kovács Juli tüneményes, az egyik legszebb jelenet, amikor a nagymamát játszó Rafael nénivel pörköltet visznek a börtönbe, de a film befejezése elárulja a rendező tanácstalanságát. Magyarán nem tud jól kijönni a córeszból, amit magának kevert.
Ennek ellenére és ezzel együtt a Kísértések jó film, megfogja és fogva tartja a nézőjét.
