Nem is írnék róla, elmúlt, lement, meg sem karcolta a hazai nézők érdeklődését, negyedmagammal ültem a vetítésen, és az volt az érzésem, hogy ez nem is olyan rossz nézőszám aznap.
Nincs miért panaszkodni, ilyen pusztító, unalmas, ostoba, szétesett, értelmetlen filmre kevesen fizetnek be. Igaz, ami igaz, rögtön az elején gyanús volt, hogy a profizmus még nem tombol az alkotóknál, mert a főcím alatt a készítők közül néhányat úgy írtak ki, hogy a név eleje a vásznon kívülre esett. Ennél már csak a stáblista volt meglepőbb, ahonnét kiderült, hogy erre az őrületre sikerült valamennyi támogatást kisírni az Oktatási és Kulturális Minisztériumtól is. Feltehetően itt is majd hasonlóan nagy számonkérés lesz, mint annak idején az El Greco filmnél, pedig a Szobafogságnak épp annyi köze van oktatáshoz és kultúrához, mint a sarki kukkoldának, jövőre majd ők is tartják a markukat. Ráadásul az egész pumpolás annyira átlátszó. A történetben egy idegent rejtegetnek egy angol leányszoba szekrényében. Nyilván az volt az elv, hogy az idegen olyan nemzetiségű legyen, ahonnét pénzt adnak, a magyarok ugrottak be, hát jöjjön Nagy Ervin, beszéljen néhány szót magyarul a pénzükért, és örüljenek, hogy kint vannak a nemzetközi piacon. Hogy mennyire komolyak az alkotói szándékok, azt mi sem bizonyítja beszédesebben, mint hogy a szekrényben rejtegetett embernek olyan jellegzetesen magyar neve van, hogy Reyer.
Ezek után némi kéjjel figyelem, hogy azért Nagy Ervin szigorúan büntet, és annyira rosszul játszik, hogy ennyivel akár egy jó forgatókönyvet is tönkre tudott volna tenni; hozza a színházi trükkjeit, a dögösködést, mély nézéseket, erotikus fülledezést, aminek eredményeképpen alsónadrágba csomagolt feneke körülbelül annyira kifejező, mint az arca. Vagy kicsit jobban. Nem lehet persze mindent Nagy Ervin nyakába varrni, és tegyük hozzá, hogy többnyire angolul is kellene játszania, még ha ez a probléma az alsónadrágját nem is érinti, mindenesetre olyan sok Christoph Waltz nem szaladgál a világban, az az egy pedig inkább a Becstelen brigantykkal volt elfoglalva, így aztán olyan akcentusos kínlódás marad az egész.
Az angol színésznők inkább jók a filmben, sablonokat töltenek ki, de kitöltik, neveletlen gyerek a neveletlen gyerek, és magányos anyának látszik a magányos anya. Hogy őket valahogy egyéniséggé változtassák, arra már nem futotta, de ettől el lehetne tekinteni, ha izgalmas lenne a film, és nem válna lélektani nyavalygássá. Hiszen, ha a gyereket egy mezítlábas kéjgyilkos üldözi az erdőben, az ember könnyű szívvel mond le a jellemrajzról, csak fusson, fusson a lány, ahogy a lába bírja. De ha a mezítlábas se nagyon igyekszik, és pár perc múlva kiderül, hogy még ennyire se kellett volna igyekeznie, hiszen nem akart ő semmi rosszat, akkor talán joggal várja el a néző, hogy legalább egy pici értelmet sugározzon a történet, hogy legyen legalább egy olyan logikus szál, amely mindent megmagyaráz, megvilágosít, helyére tesz, igazolja a film létrejöttét.
Ehelyett egyetlen következetesen font logikai szálat sikerült végigkövetnem: tehetségtelen emberek rossz filmet készítenek. De erről már annyi moziban győztek meg, hogy igazán fölösleges volt még egyszer bebizonyítani.
