Truffaut '69-ben készítette el Cornell Woolrich Waltz Into Darkness című regényének első filmadaptációját, melyet a Mississippi szirénje névre keresztelt. A hátborzongató szerelmi történet főszerepeit akkor Jean-Paul Belmondo és Catherine Deneuve alakították. A könyv friss megfilmesítésében, az Eredendő bűnben Antonio Banderast és Angelina Jolie-t látjuk az egykori sztárok helyén, és az lehet az érzésünk, a történet végre megfelelő szereplőkre talált.
A két film eltérő módon dolgozza fel a regényt, de a történet gerince azonos: egy gazdag (Truffaut-nál francia, most kubai) gyáros levelezés útján amerikai feleséget szerez magának kizárólag utódnemzés céljából, de amikor a gyönyörű nő megérkezik, halálosan beleszeret. Hamarosan kiderül, hogy a feleség közel sem olyan ártatlan, mint amilyennek a naiv férfi hitte, nyoma vész a férj teljes vagyonával együtt. Innentől a történet a film noir hagyományait követi: az érzelmeinek kiszolgáltatott férfi az igéző nő nyomába ered, annak ellenére, hogy tudja, hogy a femme fatale elkerülhetetlenül magával rántja őt is a romlásba.
Deneuve hűvös, arisztokratikus szépségével kevésbé tudta életre kelteni ezt az elbűvölően veszélyes nőt, a vad Angelina Jolie viszont tökéletes a szerepben. Segítségére van a forgatókönyv is, hiszen az új változatban sokkal részletesebben kirajzolódik a férj biztonságos világa és a veszélyes kalandorélet között vívódó nő portréja. A férj különbözősége a két filmben már a Belmondo és Banderas karaktere közötti alapvető különbségből is adódik: míg Belmondo figurája inkább passzívan sodródik az eseményekkel, a Banderas által alakított - sorsában nem kevésbé szerencsétlen - férfi latinos temperamentummal próbál úrrá lenni a végzetes vonzerőn.
Az Eredendő bűn annak a Michael Cristofernek a harmadik rendezése, aki eddig a Kifutó a semmibe és a Pár-baj című, jó szándékkal is csak közepesnek nevezhető filmeket jegyzi, azonban ez alkalommal sikerült lebilincselő filmet alkotnia. Amikor már éppen kellemesen elringatna minket a férj és feleség között kibontakozó szerelmet nem kevés erotikával bemutató jelenetek lassabb üteme, tempóváltás következik és pezsgő kubai mulatságon, bordélyházban, hotelben, fordulatos események között találjuk magunkat. A jól eltalált arányoknak köszönhető, hogy a két órás film egy percre sem válik unalmassá.
Truffaut modern környezetbe ültette át a 19. század végén játszódó regényt, Cristofer viszont korhűnek szánt kosztümös filmet készített. Ez utóbbi jobban működik, mintha a történet szereplői ebben a környezetben szabadabban lélegeznének. Közös a két változatban, hogy a könyv eredeti befejezése helyett happy enddel végződnek, de ez is cselesebb az Eredendő bűnben. Amikor az utolsó képkockákon a két főhős a szemünkbe néz, megértjük, hogy előbb-utóbb véget ér a játszma, a házaspár sorsa valahol a filmen túl létező időben beteljesedik majd.
Egy nagy rendező felejthető filmje és egy lényegesen kisebb kaliberű alkotó kiegyensúlyozott munkája áll egymással szemben. Aki jól akar szórakozni, annak nyugodt szívvel ajánlom az Eredendő bűnt, aki pedig zseniális film noirt akar látni Truffaut-tól, az ne a Mississippi szirénje, sokkal inkább a Lőj a zongoristára körül keresgéljen.
