Az Ananász Expresszt is David Gordon Green rendezte, és az is két különböző karakter összecsiszolódásáról szólt. De a jópofa füves filmért aligha kapott volna a berlini filmfesztiválon díjat a rendező, a Prince Avalanche – Texas hercege viszont elhozta neki az Ezüst Medvét.
Két totálisan különböző ember az erdő közepén olyan kalandokba bonyolódik, amelynek során erős kötelék alakul ki köztük. Ez az alapsztori, ami egyáltalán nem tűnik eredetinek – de mégis, az alapjaitól kezdve egészen más, mint gondolnánk.
Kezdve azzal, hogy az erdő nem erdő, hanem egy hatalmas tűzben leégett, elszenesedett terület. A két főszereplő tényleg nagyon különböző, de mégis van kapocs: egyikük barátnője a másikuk nővére. A kalandok pedig csak nagyon átvitt értelemben értendők: ők ketten csak útjeleket festenek, beszélgetnek – vagy esetleg épp nem beszélgetnek.
Road movie ez, abban az értelemben, hogy egy úton játszódik, de másképp nézve meg egyáltalán nem az, hiszen nincsenek nagy találkozások, állomások, és útjuk célja nem a megérkezés valahova, hanem az út közben végzett munka. Az a feladatuk, hogy a hatalmas, elpusztult, kihalt területen felfessék az útra a jeleket – és ők ezt csinálják, heteken át, csak hétvégén van esélyük egy kis kikapcsolódásra. Egyikőjük komolyan veszi ezt az egészet (meg minden mást is), a másiknak viszont ez az út mentén, sátorban éjszakázós, civilizációtól (csajoktól és buliktól) távol végzett munka csak a pénzkereset egy elég kényelmetlen módja. (A nyolcvanas években járunk, úgyhogy a mobilkommunikációt mellőzni kell hőseinknek: ez tényleg egy „világvégi” meló…) Mindketten kicsit karikatúraszerűek, de közben meg teljesen földhözragadtan hihetőek is. Hamar megszeretjük és megértjük őket, így aztán együtt érzünk velük, mikor a rendező jól belekavarja őket a drámai helyzetbe. Ami ugyan nem nagy léptékű, nem egetrengető, nem egzotikus és ismeretlen – de épp emiatt tudjuk mélyen átérezni ezeknek a „kisembereknek” a gondjait.
Az igazat megvallva azonban mindez kevés lenne. A különleges környezet a különleges képeken jó eszköz – de néha már kicsit sok is belőle. A forgatókönyvnek meg hiába lennének jó humorral és emberismerettel megírt párbeszédei, ha maga a cselekmény nemigazán vezet sehová. Ami életre kelti a filmet, az a két szereplő, Paul Rudd és Emile Hirsch zseniális játéka. Egyiküknek sem igazán olyan a szerepe, amiben megszoktuk őket – de mindketten bebizonyítják, hogy nem akármilyen színészek. Emile Hirsch nagyon ráérzett a felhúzott orrú kamaszkorban rekedt figurára, Paul Rudd pedig az enyhén buzgómócsing kiscserkész lelkületű fickóra. Mindkettő meglehetősen sablonszerep – de olyan élettel töltik meg őket, olyan apróságokkal adnak mélységet, motivációt a karaktereknek, hogy nem lehet nem csodálattal adózni színészmesterségük előtt.
Bizony, nélkülük tizedennyit sem érne a Prince Avalanche. Hiszen a fura mederben folydogáló, szép képekkel felturbózott „művész” filmeknek azért megvan a maga szelete, elég ha csak példáult Terrence Malikra gondolunk – és ő például azért jóval mélyebbre ás. Az eredetisége előtt sem emelhetnénk meg a kalapunk, hiszen az alaphelyzetet bevallottan egy 2010-ben bemutatott izlandi filmből nyúlták (a stáblistán az azt rendező Hafsteinn Gunnar Sigurdsson forgatókönyvíróként szerepel David Gordon Green mellett). És a humora sem egetverő: bár a két kellemetesen bugyuta alak jó pár mosolygásra okot ad, azért nem szakad ki az oldalunk a nevetéstől. Igaz, valószínűleg ez nem is volt cél – itt a jellemek ábrázolásán van a hangsúly. Az pedig egyszerűen nem működne a két tehetséges színész nélkül.
A rendező érdeme tehát leginkább az, hogy meglátta a lehetőséget ebben a két színészben, akiket egyébként általában egészen más típusú szerepeiről ismerünk, és finom, visszafogott rendezésével teret engedett nekik, hogy kibontakozhassanak. Így lett a Prince Avalanche a Paul Rudd és Emile Hirsch jutalomjátéka, amit ha másért nem is, legalább miattuk érdemes megnézni.
