Élvezetes foglalatosság, ajánlom mindenkinek: megéri időnként böngészni a krónikákat régebbi Oscar-díjra jelölt filmek után – legfőképpen az idegen nyelvű alkotások kategóriája kínálhat izgalmas, felfedezetlen csemegéket. Tipikusan ilyen néznivaló a holland Ben Sompogart drámája, amit 2004-ben nominált az Amerikai Filmakadémia.
Az ikrek értékét éppen az adja, hogy klasszikus vonalvezetéssel mesél el egy megrázó történetet: Lotte és Anna kislányként marad árván a húszas években. Egyikük hazájukban, Németországban kerül gazdag rokonokhoz, Lotte pedig gazdálkodó parasztoknál kénytelen új életet kezdeni. Anna tüdőbeteg, de nem csak ezért talál nagyobb gondoskodásra – viszont nevelőszülei neki sem segítenek abban, hogy tarthassa a kapcsolatot ikertestvérével.
Múlnak az évek, méghozzá, ami a filmidőt illeti, eléggé gyorsan, hiszen körülbelül egy évtized múltán jön a fordulat: a lányok fiatal felnőttként újra találkoznak, de ekkor már térdig járunk a második világháborúban; Lottét szinte öntudatlanul vezetik meg a náci eszmék, amit Anna értetlenül fogad, s ettől bizony megbomlani látszik az ikrek közötti, sokat emlegetett, misztikus kötelék.
Tessa de Loo világsikerű regénye a lehető legnagyobb lélekkel került filmszalagra, s ez a szívszorítás kétségtelenül hatásos is, bár igazság szerint talán egy kicsit a kelletténél tolakodóbban szól a filmzene, s a mesélés stílusa is az ízléses szentimentalizmusra játszik rá mindvégig – viszont a drámai erő kétségtelenül célba viszi a filmet, s a pszichológiai csavar ellenére is sokadszorra bizonyítja, hogy nem véletlenül izgatja az embereket az ikertestvérek kapcsán sokszor emlegetett, „két test, egy lélek”-teória.
Némely nézőnek nyilván eszébe juthat, hogy az ilyen mozik többségében a feszültség ugye mindig abból adódik, hogy az ikreket elválasztják egymástól, s ezért sokszor érezzük úgy, hogy ismerjük az ezzel járó motívumokat. Ám a színészek meggyőzőek, tényleg élvezetes a hagyományosnak mondható rendezési stílus, s bizony ennyi elég is ahhoz, hogy magával ragadjon minket a sokadszorra hangsúlyozott, örök igazság, hogy bizony néha igen különös irányokba foroghat velünk a sorskerék.
