A világháború elkerülhető lett volna, ha Hitler találkozik a zsidó műkereskedővel. A körmét rágó kisember jobb híján lett náci vezér, állítja a film.
Hitler, hiába a legismertebb történelmi alakok egyike, ritkán jelenik meg fikciós filmekben, és ha igen, akkor is sablonos, vagy komikus figuraként, esetleg háttal tűnik fel a vásznon. Menno Meyjes tehát már azért független rendezőnek tűnik, mert filmjének egyik főszereplője maga Adolf Hitler. A rendező bátorságáról tanúskodik ugyanakkor, hogy nem a náci vezért állította a történet középpontjába, hanem a még ismeretlen, az első világháborúból hazatért festőt.
Bátorságról van szó, mert Hitler eddig legfeljebb történelmi figuraként, a borzalmas háború és népirtás kiagyalójaként kapott szerepet. Meyjes szokatlan módon azonban nem született szörnyetegként, hanem emberként tekint főszereplőjére.
Habzó szájú őrült helyett megfáradt kisembert követ a kamera. Az első világháborúból hazaérkezett, harmincéves veteránt nem várta otthon család, munka vagy pénz, viszont sovány, láthatóan fázik és éhezik. A háborúban lerongyolódott Németország bajtársaival együtt elfelejtette őt. A fiatal Hitler végtelen önfegyelemmel, aszketikus életmóddal, gondolataiba és festészetébe vetett hittel igyekszik szembeszegülni a minden sarkon tátongó értelmetlenséggel és kiábrándultsággal.
A rendező azonban megrettenhetett a szokatlan szituációtól, hogy a néző differenciált érzelmeket alakít ki hősével, hogy a jól bejáratott gyűlölet mellett a szánalom, a megértés is megjelent a képben. Így inkább történelmi és erkölcsi példázattá szerkesztette át munkáját.
Beépítette a történetbe Maxot, a műkereskedőt, akinek életéből szintén az első világháború vette el az értelmet. Max látszólag mindenben ellentéte a reszkető, félelmektől gyötört Hitlernek. Gazdag, családos, ért a művészethez, ráadásul zsidó. Az alkotás azonban mindkettőjük számára elérhetetlen vágy marad. Max számára azért, mert a fronton elvesztette egyik karját, a majdani vezér pedig teljesen tehetségtelen. Minden eszköz be van dobva tehát, hogy a filmből a néző értelmezési lehetőségek tömegét bonthassa ki.
A traumát, az értelmetlenné váló lét érzését a két főszereplő ellentétes módon dolgozza fel. Max a hedonizmust és a képzelet világát választja, míg Hitler a rend imádatába menekül. Egyúttal pedig komikus, körmét rágcsáló, idegesen rohangászó figurává szürkül.
Az ígéretes film mégsem emiatt feneklik meg, sőt lendületét még a félmondatos szerepeikkel kitűnni vágyó magyar sztárstatiszták sem tudják megakasztani. Bár kínos Stohl András is, meglepő módon Hernádi Judit a megrázóbb. Egy furcsa ember várja önt - mondja, hosszas szemkörzéssel érzékeltetve, mennyire furcsa is az az ember, míg végül, minden bizonnyal a lábánál fogva kirángatják a képből.
A történetnek inkább az tesz be, mikor a rendező - talán az elveszett főhősért kárpótlandó - előhozakodik az emberiség leggyakoribb, és legidiótább gondolatjátékával, a mi-lett-volna-ha kérdésével. A forgatókönyvért is felelős Meyjes az utolsó percekre kiélezi a konfliktust: a szónokként is egyre sikeresebb Hitler a mindent eldöntő találkozón várja a műkereskedőt. Vajon mi lett volna, ha Maxot közben nem verik agyon, és így Hitler megrendezheti első önálló kiállítását - teszi fel a kérdést diákos tudálékossággal a rendező.
Koltai Lajos kamerája végül a helyszín - egyébként a Gozsdu udvar - fölé emelkedik, lassan, hogy a történelem iránt érdeklődő nebulók elgondolkozhassanak a tanulságon, például, hogy kibányászható-e Hitler a történelmi események, a mítosz és az érzelmek hegye alól, továbbá, hogy vajon elkerülhető lett volna a második világháború, ha valaki fizet néhány rajzórát Hitlernek. Mintha a történelem nem szükségszerűségek láncolata lenne, hanem valami nagy tanmese, ami a főhősök jellemét hivatott tesztelni.
