The L Word

A hazai közönségben egy-egy tematikus és igen zárt láncon belül életképes fesztivál(féleséget) leszámítva az a kép alakulhatott ki, hogy a homoszexualitás-témát kapirgáló filmekben a felállás valahogy úgy néz ki, hogy ha komoly szociodrámát akarunk, akkor meleg férfiakat teszünk meg főhősnek, ha meg a nézőcsalogatás a cél, akkor bedobjuk Megan Foxot vagy valami hollywoodi buszmegállóban rekedt ázsiai B-színésznőt, hogy szoftban lefetyeljen egy másik plasztikbabával. Mondom, vannak kivételek, mint például A fiúk nem sírnak vagy Az órák, amelyeket itthon is bemutattak, de a nagy átlag ezekkel vagy nem találkozik, vagy benne maradnak a ritka madár kategóriában. Lehet, hogy egyébként most tévútra viszem az olvasót, mert A gyerekek jól vannak nem klasszikus leszbikus-film, a fókusz nem a két (nem húszas, nem harmincas) nő együttéléséről szól, ők épp úgy alkotnak a filmben egy párt, ahogy mondjuk Chevy Chase és Beverly D’Angelo a szépemlékű vakáció-szériában, vagyis akiknek csak a gyerekek okoznak igazán gondot. Hát a kölkök már csak ilyenek. No igen, a nézőben elsőként nyilván nevezett gyerekek eredetét illetően merülnek fel kérdések, joggal, a válasz a mesterséges megtermékenyítés intézményében rejlik, természetesen. A srácok azonban, akik valójában szeretik mindkét anyjukat, akkor is kíváncsiak, ki a spermadonorjuk, illetve hát nevezzük így, az apjuk. Ez a motiváció pedig védhető volna abban az esetben is, ha az egyik szülőt mondjuk Brad Pitt játszaná.

Vice-versa

[img id=289624 instance=1 align=left img]A film bája számomra leginkább abból ered, hogy egy kétségkívül nem hétköznapi szituációt a lehető leghétköznapibb módon, hangulatban, eszközökkel stb. ábrázol, mintha itt tényleg valami ennél sokkal bagatellebb konfliktusról volna szó, elveszett poggyászok a reptéren, hogy mást ne mondjak. Mark Ruffalo karaktere nem elnök, nem díler, csak egy átlagosan intelligens, annál valamivel jóképűbb boy next door, aki, ahogy az lenni szokott, egyetemi évei alatt a mindennapi fűrevalót kereste meg a mintaadással.

Amikor a srácok először találkoznak vele, nincs katarzis, mert az valahogy csak a filmeken van, ez meg a valóság látszata akar lenni. Puhatolóznak, picit feszengnek, de örülnek, félszegen mosolyognak. Oké a fickó, vonnak vállat a találka után. Az életük aztán persze bonyolódik, fura szerelmi háromszög alakul ki a szereplők között és nem tudom megállni, hogy ne írjam ide, de ha ez egy magyar művészfilm volna, akkor a háromszög tagjai közül legalább ketten vérrokonságban állnának egymással, itt nincs így. A szereplők nem azért leszbikusak, hogy az alkotók ezzel mondjanak nagyot vagy hogy becsalják a közönséget, hanem mert a konfliktus máskülönben nem tudna miből kinőni. Illetve nem akarok szűklátókörűnek tűnni, nyilván attól érdekes a sztori, hogy az addig szilárd kapcsolatban élő nők egyszerre felfedezik az ismeretlen utakat. Végül is klasszikus ötlet meleg-tematikában, csak épp kifordítva.

Családi kör

Mégis célravezetőbb hagyományos szerelmes filmnek vagy családi drámának aposztrofálni A gyerekek jól vannakot. A címbéli srácok tényleg jól vannak, egy ideig, ebben a közegben nőttek fel, számukra problémát ennek az állapotnak a megbomlása jelent, jóllehet azt épp ők maguk provokálták ki. Annette Bening megérdemelte volna az Oscart, ha egy másik évben mutatták volna be a filmet, idén viszont ilyesmire senkinek nem volt esélye a Fekete hattyút játszó Natalie Portman árnyékában; tiszta szerencse, hogy a Golden Globe-on elvált egymástól a dráma és a musical-vígjáték kategória, így ott sikerült kisakkozni neki egy díjat. Julianne Moore egyre elbűvölőbb, ahogy telnek az évek, Mark Ruffalónak pedig csak most bocsátottam meg végképp, hogy szerepelt egy Hirtelen 30 című bohózatban. Leginkább ő az, aki számomra meglepetést okozott, mert aligha volt honnan mintát vennie a karakterhez, minekután a filmtörténelem nemigen bővelkedik ilyen szituációba keveredett figurákban. Illetve nyilván az ő karakterét tudom igazán irigyelni, egészen amíg ez a férfigyűlölő forgatókönyv ki nem heréli érzelmileg.

A film rendezőnője Lisa Cholodenko maga is büszke leszbikus, aki történetesen egy mesterséges megtermékenyítés útján vált élettársával együtt szülővé. Párja Wendy Melvoin gitáros-zeneszerző, aki többek között Prince és Madonna lemezein is közreműködött már, valamint ő jegyzi a Hősök zenéjét. Nem véletlen tehát, hogy korábban is több hasonló filmet forgatott már, hogy mást ne mondjunk egyik fő alkotója az L (The L Word) című vonatkozó sorozatnak, amelyet szintén láthattak a magyar nézők is, ellenben viszont a High Art című korábbi, inkább kritikai, mint közönségsikert aratott drámájával. (Ilyenkor szokták a forgalmazók gyorsan megvenni a jogokat és aztán kiadni itthon DVD-n.) Ha úgy vesszük most jött el számára az igazi coming out, hiszen kiderült róla, saját ötletből is képes szerethető egészestés közönségfilmet készíteni.

Kinek ajánljuk?
- Leszbi-tematika iránt nem csak nyálcsorgatva érdeklődőknek.
- Mark Ruffalo rajongóinak.
- Rendhagyó romantikus, családi drámára vágyóknak.

Kinek nem?
- Aki az L-t is utálta.
- Aki a leszbikusokat is utálja.
- Aki nem utálja ugyan a leszbikusokat, de csak ha mindent láthat a hálószobájukból.

8/10