Ha a Végzetes hazugságok 15 évvel korábban készült volna, óriási hírverés övezné. Richard Gere népszerűsége csúcsán lenne, túl a Micsoda nőn, a Dermesztő szenvedélyeken és Az első lovagon. Susan Sarandon már befejezte volna a Thelma és Louise-t, Az ügyfélt, és nemrég kapott volna Oscar-díjat a Ments meg, Uram! főszerepéért. Tim Roth háta mögött lenne a Kutyaszorítóban és a Ponyvaregény, és éppen Az utolsó belövés című filmen dolgozna. Az idő azonban elszállt. Az Arbitrage 2012-ben pozitív kritikai fogadtatással ugyan, de szinte észrevétlenül jelent meg. A film értékéhez kevés köze van ennek, de érdemes rajta elgondolkodni.
Nicholas Jarecki első nagyjátékfilmes rendezése a maga nemében igenis értékes alkotás. Robert Miller befektető-mágnás (Gere) a gazdagok mesés életét éli. Sikeres üzletember odaadó feleséggel (Susan Sarandon), őt bálványozó gyerekekkel (köztük az Another Earth Brit Marlingja) és fiatalabb szeretővel (Laetitia Casta). Éppen azon fáradozik, hogy eladja cégét, és hatvan éves korára nyugodtan visszavonulhasson. Egy múltbéli hiba miatt kénytelen eltitkolni a vállalat valódi helyzetét egy könyvelési csalással, míg az üzlet meg nem köttetik. A vevő azonban kínosan sokáig halogatja a megállapodást. Ha ez nem lenne elég, még egy végzetes balesetbe is belekeveredik, amiről ha a köz tudomást szerezne, szintén az üzlet meghiúsulását jelentené. Miller, a tapasztalt pénzügyi zsonglőr hazugságok egyre kuszább hálójába keveredik, az ideje pedig egyre fogytán.
Az Arbitrage egy enyhén megtekert thriller-dramaturgiát használ, amennyiben nem az ártatlanság bebizonyítása, hanem a bűnösség eltitkolása a cél. Megvannak benne a szokásos fokozások és fordulatok, de az érdekessége, hogy ezek viszonylag könnyen kiszámíthatóak, már a film első harmadában sem lesz sok kétségünk a történet kimenetele felől. Így viszont teret enged a színészi alakítások kifejező erejének, vagyis nem a mi (fog történni), hanem a hogyan lesz a jelenetek valódi kérdése. Ez a film titkos fegyvere.
Gere még 63 évesen is a Micsoda nő sármos üzletemberét játssza, csak több tapasztalatot és kevesebb erkölcsöt tesz a szerepbe. Kőkemény manipulátor, aki pontosan ismeri a játék szabályait, ezért tudott olyan magasra kapaszkodni. Tudja, hogy mi a helyes és mi a helytelen, de azt is, hogy ennek az ő világában semmi jelentősége. Jelentősége csak a pénznek és a hatalomnak van. Tipikusan az a figura, aki az eszközöket kevéssé válogatva a nagy képet tartja szem előtt. Hozzá kell tenni, Gere nem is csinálja rosszul. A karakternek van drámai mélysége, amit meg is tud mutatni.
Ellenpólusa a kis képet figyelő, mindenáron igazságot követelő nyomozó. Motivációi megérthetők, de Tim Roth „working class hero”-ja” sokkal sótlanabb, az agresszíven nyomuló rendőr figuráját valószínűleg csuklóból hozta. Tehetségét még a Miller kényszerű segítőjét alakító Nate Parkernek van lehetősége felvillantani egy Millerhez hasonlóan jól megírt karakterben. Ő a jót akaró, jóhiszemű és ideális átlagpolgár, aki a két véglet között helyezkedik el. Az ő erőpróbája a csábítások elkerülése és jó tulajdonságainak megtartása.
A karaktermátrixból kilépve a film a már jól ismert intrikus szövésű történet hatalomról, erkölcsről és felelősségről. Még eggyel távolabb lépve lesújtó üzenetű tabló a felső elit világáról. Valójában azonban egy élvezetes színészdráma, aminek sokkal több emberhez el kellene jutnia, mint ahányhoz véleményem szerint el fog. Richard Gere Golden Globe jelölését az alakításáért meg tudom érteni, azt hiszem megérdemelt. Az Oscar sokkal szorosabb mezőnyében úgyis minimális esélye van egy ilyen kis filmnek. De ennek is csak annyi köze van az Arbitrage értékéhez, mint hogy nem 15 évvel ezelőtt készült el.
Értékelés: 7/10
