A Büszkeség és balítélet nem azért a világirodalom egyik legismertebb regénye, mert megrázóan és tényfeltáróan ír a 18. századi angol elit mihasznaságáról, hanem azért, mert olyan, mint a legjobb bestsellerek, pihentető és intelligensen szórakoztató. És főként azért, mert a BBC 1995-ben hatrészes sorozatot készített belőle Colin Firth főszereplésével. "Mindörökké Mr. Darcynak" köszönhetően a regénynek ma nagyobb olvasótábora van, mint valaha.
Pride & Prejudice-rajongók ma milliónyian vannak, ők azok, akik kívülről tudják a meghatározó párbeszédeket és azonnal rávágják, hogy hány gyermeke van Gardineréknek. Az igazi P&P-rajongó így aztán nem megy olyan szűzen a Büszkeség és balítélet vetítésére, mint ahogyan Jane Austen ment a temetőbe.
Az igazi fanok még azt sem tudják pontosan felsorolni, mi maradt ki Wright filmjéből, mert agyuk kiegészíti a látottakat.
Az elkötelezett P&P-rajongóknak valószínűleg nem nagyon tetszik majd az új változat. Elsősorban és természetesen Colin Firth fájó hiánya miatt. Matthew MacFadyen egyszerűen anti-Mr. Darcy, nincs semmi kisugárzása és cserébe még nem is jó pasi. Persze nem véletlen ez.
Hiába mondogatja a rendező, hogy nem akarta Keira Knightley-t főszereplőnek, mert túl szépnek tartotta a szerepre, de ez akkor is egy egyszemélyes üdvöskefilm, ahol a csillogó sztár mellett semmi keresni valója egy tehetséges és jóképű partnernek, mert csak elnyomná. MacFadyen tökéletesen megfelel ennek az elvárásnak, nincsenek arckifejezései, a tartása pedig olyan, mint egy meszet evett rókának.
Wrightnak sikerült elérnie, hogy Mr. Darcy, a regény egyik legérdekesebb karaktere felesleges legyen és az új Lizzy vigyen el helyette minden jelenetet.
Keira Knightley egyébiránt helyes lány és nem játszik rosszul, de a szája olyan vastag, hogy a közeli képeken már-már freudian ijesztő. A húsosszáj-fetisisztákon kívül senkinek nem ajánlott az első sorokba ülnie.
A legfelháborítóbb szereposztás így aztán nem is az övé, hanem a behizelgő papé (Mr. Collins), akit a sorozatban annyira bravúrosan undorítóan játszott David Bamber. Hozzá képest Tom Hollander egy joviális ficsúr, kimondhatatlan csalódás nézni ebben a pazar szerepben.
A filmváltozatban a megkapóan kamaszosra vett Mr. Bingley-t alakító Simon Woods-on kívül a legjobban Jane Bennet alakját kapták el, leszámítva persze, hogy Rosamund Pike nagyon emlékeztet Susannah Harkerre. Rajtuk kívül színésznek a filmbe csak Donald Sutherlandet (Mr. Bennet) és Judi Denchet (Lady Catherine de Bourgh) sikerült elcsábítani, bár szerepüket és jelentőségüket bosszantóan megkurtították.
A hihetetlenül pontos korrajzot adó regényből pontosan azokat a jeleneteket, szereplőket és jellemvonásokat húzták ki, ami miatt Austen könyvét a valósághoz közelebb álló egyéjszakás ponyva helyett mégiscsak szépirodalomnak szokás nevezni. Cserébe viszont azt a szerelmi szálat domborították ki, ami Jane és Bingley, Lydia és Wickham, Darcy és Caroline Bingley viszonyának hű ábrázolása nélkül jelentés nélküli, hétköznapi love story csupán.
De Joe Wright emellett is olyan gikszereket követ el ebben az adaptációban, ami a rajongókat teljes joggal felháboríthatja. Érthetetlen, hogy ezt a rózsaszín szalagos szerelmi történetet miért kellett tyúkok és disznók közé helyezni, mi pluszt ad a sztorihoz a trágyaszagú parasztidill? De az már végképp felfoghatatlan, hogy miért hagyta ki a filmtörténet talán legerotikusabb jelenetét, amikor Mr. Darcy a pemberley-i birtokán kimászik a tóból.
Bár, ha elhisszük neki, hogy soha nem nézte meg a BBC-változatot és a forgatókönyv előtt nem olvasta a regényt, akkor ez egy legyintéssel elintézhető, nincs fantáziája.
A filmnek a legendás sorozattal szemben az az egyetlen előnye, hogy nem választottak dús keblű színészeket a kor mell alatt bővülő ruháiba, amelyekben Jennifer Ehle és Susannah Harker habosított bálnazsírnak néztek ki.
