Az Amerika Kapitányban nyoma sincs az (ön)iróniának, amit annyira szerettünk a Vasemberben vagy drámaiságnak, ami a legújabb kori Batmaneket is élvezhetővé teszi. Olyan hős elevenedik most meg, akiért képtelenség rajongani. Túl gyenge ahhoz, hogy erős legyen, és túl erős ahhoz, hogy meglássuk benne az emberit, bár mindent elkövetnek, hogy ezt fölvillantsák.
A jobb kaland- és képregényfilmek is azt hozzák ki az emberből, mint a szerelem: gyermekké varázsolnak néhány röpke órára. Baj csak akkor van, ha mindezt nem az ártatlan rácsodálkozással, a felnőttekben is rejtőző kalandvággyal érik el, vagyis nem beszippantanak a csodaországba, hanem infantilizmussal vernek meg. Az amúgy is avítt, minden hősök ősének számító Amerika Kapitány errefelé már eleve problémás, hacsak nem jutottunk hozzá már az anyatejjel a megfelelő képregényadagunkhoz. Kelet-Közép-Európában ilyesmin csak kuncogni lehet, elhúzni a szájat, mintha valaki Románia Századossal vagy Csehszlovák Tizedessel jönne elő, és komolyan is gondolná.
A szuperhatalom persze, más. A győztesekhez valahogy passzol az ilyesmi. A túllihegett patriotizmus, a csillagos zászlóból varrt jelmez, a fronton is tökéletes jó nő, és a túlcsorduló, paródiába hajló hősiesség. S vajon kinek lehetne szólni, hogy már rettentően unalmas az áltörténelem, a nácikkal körített okkultizmus, az áltudományosság? A szegény Hugo Weaving alakította Johann Schmidt nácibb a nácinál. A titkos társaság (Hidra) élén álló őrült tudós Hitleren is túltesz, a legviccesebb mégis az, amikor a Heil, Hidra kiáltásnál mind a két kéz magasba lendül. És nagyon gyereknek kell lenni ahhoz, hogy a film egyik kulcsjelenetében ne sikítson fel az ember a röhögéstől, mikor is Schmidt letépi az arcát, ami addig maszkként szolgált, hogy előtűnjön igazi arca: a vérvörös, pokolbéli maszk. És a döbbenet helyett is valami egészen más gurgulázik elő, amikor elkiáltja magát: Kudarcot fallunk! A magyar szinkron ugyanis jobbára úgy próbálja meg egyéníteni a figurák hangjait, hogy hol franciásan raccsol, hol "németesen" f-é változtatja a v-éket.
A főszereplő Chris Evans a Fantasztikus négyessel már belekóstolt a képregények világába, ám minden rutinja ellenére egyedül képtelen elvinni a filmet: sem digitális gnómként, sem felfújt izompacsirtaként nem az igazi. De hát nem emberek főszerepelnek itt igazán, hanem a technika, a bájtok, az agyament és teljesen logikátlan jelenetek, amelynek végén még a műhó is felrobbanhat. Joe Johnston rendező pedig már a Farkasemberrel és a Hidalgóval is jobbára azt bizonyítja, hogy remekül elvan a trükkök mögé bújtatott középszerrel, ám az igazi kalandhoz nincs érzéke. Addig stilizálja és tágítja a szuperhős világát, amíg egészen egysíkú nem lesz. Ez 3D-ben iszonyú kínos tud lenni.
Az Amerika Kapitányban nyoma sincs az (ön)iróniának, amit annyira szerettünk a Vasemberben vagy drámaiságnak, ami a legújabb kori Batmaneket is élvezhetővé teszi. Olyan hős elevenedik most meg, akiért képtelenség rajongani. Túl gyenge ahhoz, hogy erős legyen, és túl erős ahhoz, hogy meglássuk benne az emberit, bár mindent elkövetnek, hogy ezt fölvillantsák. A kapitány sajnos szánalmasan steril, és túl kiszámítottan jó ahhoz, hogy pár perc múlva már ne a gonoszokért szorítson a bennünk elbúvó gyermek.
Egyedül Tommy Lee Jones képes megmutatni, hogy egy színész a digitális pokolban is színész. Az ő tekintete az egyetlen élő momentum ebben a fölfújt play backben. S bár nem ígéri senki, a folytatás: garantált. A Paramount várhatóan mindent elkövet majd, hogy több bőrt is lehúzzon a projektről. Pedig már ezt is nehéz lesz alulmúlni.
