Nem tudom, hogy miért járt az eszemben végig a Mary Poppins legalább harmincöt éves amerikai filmváltoza, de úgy volt. Pedig Londonban, sej, akkor mindenki jó volt nagyon, de itt ma a Central Parkban a macskák olyan gonoszak, hogy az csak na, legyen elég erről csak annyi, az alvilági macskabanda főnökét korunk jelentős honi szinkronzsenije, Gesztesi Károly hangján hallhattuk, tőle eddig pedig jobbára csak nagypályás gengszterekhez szokhattunk. Ne szépítsük, jó kis macskaellenes mozi ez. Ha jobban belegondolunk, nyilvánvaló: a kotok ezúttal a nemzetközi terrorizmust képviselik, nem is kimondottan jobb híján. Ármányok sűrű szövetét gombolyítva törnek a kisegér, az amerikai családmodell s ily módon az emberiség ellen. Sejthető, hogy ennek nem lesz túl jó vége: könnyes happy end, ahogy vesszük. Ám míg addig elérünk, s nemcsak az imponáló technika miatt, de a mérsékelten kimódolt dramaturgiának is köszönhetően, jóval többet kapunk, mint amihez az egér-macska kérdéskörben Tom és Jerry szoktatott minket.
A történetet akár el is mesélhetnénk, de a helyhiányra való hivatkozással maradjunk annyiban, hogy elmesélhető, s ez napjainkban nem kis dolog.
Ami biztos, hogy ez a mozi a honi burgonyaszirom-piacra minden bizonnyal kimondottan élénkítő hatással lesz, hisz Stuart épp úgy röhög, mint a nemrég magas nemzetközi elismerésben részesült hazai gyártású chipsreklám feltűnően hasonszőrű hőse.
