Kevés izgalmasabb rendező van ma Hollywoodban, mint Steven Soderbergh, ám kifürkészhetetlen kaméleon-stílusa, illetve a sztársággal járó jogok és kötelezettségek tudatos kerülése miatt az amerikai alkotó neve nem cseng ismerősen a szélesebb közönség fülében. Soderbergh sajátos alkotói programot követ, hisz egyszerre nyit a független film, a kísérleti mozi és a klasszikus európai, modernista hagyományok felé, miközben a fősodorral sincs rossz viszonyban. Manapság talán ő az egyetlen olyan direktor az Álomgyárban, aki még mindig fáradhatatlan következetességgel viszi tovább a hatvanas évek új-hollywoodi reneszánszának fúziós törekvéseit. Soderbergh tarka életműve így a művész-és tömegfilmes erények végső összebékítéséről szól, miközben az alkotó szinte minden jelentősebb műfajt kipróbál. A bűn hálójában az akciófilm fáradékony zsánerét gondolja tovább: a végeredmény láttán az ínyencek elégedetten csettinthetnek, a többség azonban szinte biztosan fanyalogni fog.
Soderbergh tulajdonképp két filmkészítési doktrína, az elit és a kommersz határán mozog, ami gyakran hozzásegíti a nagy sikerhez (lásd a Szex, hazugság, video szakmai-, illetve az Ocean's Eleven közönségsikerét): Az egymással kibékíthetetlenül szemben álló felfogások tudatos ütköztetése azonban gyakran összezavarja a közönséget: a fanyalgók túl populárisnak, a popcornfalók pedig túl művészinek találják a munkáit. E kissé igazságtalan kettős mérce a jelen alkotásra különösképpen érvényes, ezúttal ugyanis a rendező egy rendkívül érzékeny zsánert szabott át – az akciófilmek közönsége sajnos sokkal nehezebben tolerálja a filmtörténeti kikacsintásokat és az apró finomságokat, mint a film noir, a vígjáték vagy a melodráma rajongói. A bűn hálójában ráadásul kifejezett pimaszsággal forgatja ki a manapság divatos elemeket: gyors vágások helyett hosszú beállítások, robbanások és hangorkán helyett metsző csend és laza jazz, poén és lövés helyett szűkszavú dialógok garantálják a nem éppen hétköznapi moziélményt.
A hatvanas és hetvenes évek francia és olasz bűnfilmjeinek szikár világa találkozik a brit gengszterdarabok és a korai nyolcvanas évek amerikai rendőrtörténeteinek nagyon is ismerős atmoszférájával. A visszatekintésre épülő narratíva, a megbízói által csapdába csalt, magányos szupernő bosszútörténete még a kilencvenes évek nagy akciómoziját is felidézi – így állhat elő az az utánozhatatlan helyzet, hogy Lalo Schifrin, Jean-Pierre Melville és Cynthia Rothrock nevét egyszerre emlegethetjük fel a művel kapcsolatban. A hosszúra nyújtott, néma akciókban vibrál a feszültség, az egyszerű alaptörténetből rejtélyesnek tűnő krimi bonyolódik, miközben Soderbergh is hozza a védjegyszerű, már-már szimbolizmusba hajló képeit (finom fények, vibráló színek, a különböző stílusok ízléses keverése).
Merész és kockázatos, ám nagyszerű húzás volt Soderbergh részéről, hogy a főszerepet egy valódi sportolóra osztotta. Gina Carano, a Kevert Harcművészetek (MMA) bajnoka szerencsére nem is akar színészkedni, ám már a puszta jelenléte is erővel tölti fel a karaktert. A szótlan és kegyetlen, de a maga paradox módján mégis sebezhető hősnőt ezért nem a dialógok és a megfelelő színészi gesztusok formázzák, hanem Carano természetes lénye, amely hitelessé és méllyé teszi a figurát (plusz még a vágások nélkül megoldott, letisztult verekedéseknek is érdekes többletet ad a hölgy rutinja). Carano jeleneteit ráadásul egy elképesztően erős színészi gárda támogatja: Banderas, Douglas, McGregor mellett feltűnik még Mathieu Kassovitz, illetve a szép csendben színészóriássá növő Michael Fassbender is. A bűn hálójában így végül szinte minden fronton szembemegy a mai akciófilmekkel szembeni elvárásainkkal, és a műfaj egy rég elfedett, mívesebb útját villantja fel. A nagyobb közönségsiker érdekében talán a történet lehetett volna egy picit erősebb, a filmtörténeti idézgetés pedig sokkal direktebb. Összességében azonban nagyon jó lenne, ha folytatódna ez az irány!
