Kísértetiesen ismerős

Leginkább a kísértetes horrorok kiüresedését és elcsépeltségét testesíti meg Az elnémultak. Hiába vannak jó pillanatai a filmnek, ha egyszer a legnagyobb meglepetést a műfaj szokásos fordulatainak elmaradása okozza.

A megtörtént események inspirálta sztoriban a hetvenes években egy nő (Olivia Cooke) furcsa jelenségeket tapasztal. Tárgyak mozognak körülötte, megmagyarázhatatlan testi sérülések jelennek meg rajta és környezetén. A rejtély felgöngyölítéséhez egy egyetemi oktató (Jared Harris) és csapata asszisztál, akik a technológia nyújtotta eszközök segítségével próbálják meg megfejteni a természetfeletti jelenségeket.

A szándékos torzítással felvázolt történet akár a tavalyi év legsikeresebb horrorjáé, a Démonok közötté is lehetne. Rendkívül sok párhuzam tapasztalható a két film között, szembetűnő például a hetvenes évek hangulatának visszaköszönése és a szinte ősi kézi kamerával rögzített képsorok alkalmazása. Lássuk azonban a különbségeket! A történet szerint megszállt lány felnőtt, és az őt megfigyelő csapat tagjai is felnőttek, így a Démonok közöttel szemben (ahol csupa kislány somfordál a főhősök körül) esetleges halálukra alapvetően számít a néző. Ezt azzal is fokozzák, hogy a karakterek antipatikusak, ami horrorokban köztudottan a halál előszobájának számít.

Az, hogy nem így történik (vagy mégis?) alapvetően rettegésben tartott, és egyfajta kellemes meglepetésként ért. Rengeteg olyan fordulatot kihagyott – az egyébként inkább forgatókönyvíróként ismert – rendező, John Pogue (íróként: A szellemhajóKoponyák), amelyre számíthatnánk. Egy szőke lány bezárkózása a fürdőszobába számtalan halál-jelenet kezdő képsora (pl. Tükrök), itt viszont más kimenetele lesz az eseménynek. Sajnos azonban a tétel fordítva is igaz, az ijesztgetések nagyobb hányada a hangeffekteknek, a karakterek közti szívatásnak köszönhető – és nem a tényleges a frásznak.

Mivel operál tehát Az elnémultak? Azzal rémiszt meg, ami alapvetően nem ijesztő, amire viszont számítanánk, az nem következik be. A taktika hellyel-közzel működik, mégis joggal érezheti magát becsapottnak az, aki erre nem vevő. Nekem például állandóan az volt az érzésem, hogy „én ezt már láttam valahol”. A műfaj szinte összes remekműve visszaköszön Az ördögűzőtől az Ideglelésig, és ez legalábbis frusztráló. És elgondolkodtató is abból a szempontból, vajon van-e még értelme embereket megszálló kísértetekről egész estés, nem DVD-polcokra szánt horrort készíteni, ha egyszer minden rezdülésen érződik az elődök hatása (azt hiszem, elsősorban erről szól A ház az erdő mélyén).

A legidegesítőbb a Démonok között millió koppintása. John Pogue nem tudta megérteni, hogy kollégája, James Wan éppen azzal vitte sikerre horrorját, hogy maximálisan kihasználta a műfaj kínálta eszközöket, és nem pedig azzal, hogy áthágta azokat. Az utánzás még a tapsolás átültetésével is visszaköszön (emlékeztek még a Démonok között tapsolós bújócska-jelenetére?), az viszont már tényleg a pofátlanság határát súrolja, hogy a stáblista alatt futó képsorozat egy az egyben megfeleltethető.

Ezek után talán furcsa lehet, hogy Az elnémultak más okból kifolyólag ugyan, de mégis működik. Éppen a szereplők között feszülő ellentét és az abban rejlő lehetőségek azok, melyek voltaképpen végig fenntartják a néző érdeklődését, félelmét. A film ezáltal krimiként jobban megállja a helyét, mint horrorként, még ha a vége unalomig ismert is a műfaj rajongói körében. Az viszont megint bebizonyosodott, hogy jól megírt karakterek minden filmet élvezetesebbé tesznek.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu