A Sziget akciófilm, függetlenül a tehetséges színészektől és a moralizáló történettől. Egy jól sikerült akciófilm.
Michael Bay nem az a rendező, aki szerint egy párbeszéd növelni tudná egy film értékét. Michael Bay nem azért beszélteti szereplőit, hogy árnyalja a jellemüket, csak azért, hogy felismerjük majd sikolyukat, amikor felrobbantja őket. Filmjeiben előfordul, hogy az egész bolygót pusztulás fenyegeti, megesik, hogy csak Miamit és Kubát amortizálja le, az viszont biztos, hogy Bay csak akkor boldog, ha elpusztíthat valamit.
Amire számítani lehet
Egy autó vagy egy épület felrobbantása közben olyan pusztítóan őszinte mosoly ül ki az arcára, mint a gyerekekre, amikor félbevágnak egy gilisztát. Ha nem rendezőnek ment volna, terrorista lenne, ennek megfelelően aki csalódottan jön ki a Sziget című filmről, az valószínűleg nem látta a rendező egyetlen korábbi munkáját sem, vagy alaposan átverték az akciófilm műfaját illetően.
A Sziget ugyanis akciófilm, hiába játszódik a jövőben, hiába tehetséges a főszereplő, hiába sejteti, hogy némi morális üzenetet hordoz magában. Ezen a tényen még az sem változtat, hogy Czeizel Endre nyilatkozgat a filmmel összefüggésben a Vasárnapi Blikkben. Óriási robbanások, autós üldözés, karambolok, futkorászás, adrenalin, a szokásos és jól bevált recept szerint. Mindössze annyi a különbség a Sziget és a Bad Boys között, hogy a forgatókönyvírók megpróbálkoztak a történetírással, ami pár szembeötlő hibát leszámítva még sikerült is nekik.
A történet szerint egy katasztrófa után a föld alatt élnek a túlélők, akiknek csak homályos emlékeik vannak a világot elpusztító fertőzésről. A párszáz emberre őrök vigyáznak, egészségesen tartják őket, hogy tisztán érkezhessenek majd meg a földi paradicsomba, az utolsó fertőzésmentes szigetre, ahonnan elkezdhetik benépesíteni a világot. Minden héten lottósorsolást tartanak, aki nyer, csomagolhat és utazhat a szexparadicsomba.
Titkos sztori
A filmet érdemes úgy megnézni, hogy ennél többet nem tudunk a történetről, így ugyanis lehetőségünk lesz lassan, fokozatosan megértenünk, hogy a főszereplő Ewan McGregor miért futkározik fehér cipőben és overálban egy elszeparált fitneszközpontban. A felfedezés izgalmas lesz, de korántsem megerőltető. (Aki igazán élvezni akarja a filmet, az ugorjon tovább, aki nem, az kijelöléssel elolvashatja a következő bekezdést.)
Kettős felfogás
A történet egyszerre banális és eredeti: egy mélyfilozofikus művészfilmhez kevés, egy pörgős akciófilmhez viszont izgalmas hátteret ad. Persze sok benne a hiba, de atmoszférát teremt, néha egy váratlan pillanatban még el is gondolkozunk, de arra mindenképpen elég, hogy motiváltnak érezzük a figurákat.
Az első fél-háromnegyed óra inkább egy jövőben játszódó krimi, ebben a részben meggyőződhetünk arról, milyen jó választás volt a két főszereplő: Ewan McGregor remek színész, és ilyen környezetben üdítő színfolt, Scarlett Johanssonon most először látszik hogy nő, most viszont nagyon. Már csak azon kesereghetünk, hogy a rendező nem engedte, hogy egy fontos jelenetben ledobja melltartóját.
Jó csapat
A sötét oldalon álló Sean Bean és a pár éve még angolul sem tudó, ezért aztán meggyőző akcentussal tárgyaló Djimon Hounsou is feldobja a filmet. Steve Buscemi meg a kötelező kiegészítő, amikor a filmkészítők biztosítani akarják a közönséget arról, hogy az átlagosnál igényesebb mozit hoztak össze.
Akciófilmhez képest tehát felülreprezentált a történet és tehetséges színészből is szokatlanul sokat találunk. Michael Bay pedig hozza a tőle elvárhatót: mindent felrobbant. Így lesz a Sziget a szokásosnál élvezhetőbb akciófilm. A tök jó minősített esete. Franc se érti, miért pont ez bukott meg a pénztáraknál.
