A Szerelemre hangszerelve azt mutatja be, két ember hogyan szedi össze romokban heverő életét, miközben végigzenélik egész New Yorkot.
A Szerelemre hangszerelve című film alkotói is beleeshettek volna számtalan hibába. Lehetett volna sablonos a sztori, bénák vagy gusztustalanok a poénok, rosszak a színészek, hiányozhatott volna közülük a kémia. Egyik sem történt. Hogy szerencsére vagy sajnos, már csak ízlés kérdése.
A Szerelemre hangszerelve (ennek a filmnek is kevésbé megtévesztő az eredeti címe, a Begin again) azt mutatja be, két ember hogyan szedi össze romokban heverő életét, miközben végigzenélik egész New Yorkot. Greta (Keira Knightley) alig több, mint egy hónapja érkezett a Nagy Almába frissen felkapott énekes pasijával, de máris tönkrement a kapcsolatuk: Dave (Adam Levine) elhagyta egy másik nőért. Dan (Mark Ruffalo) zenei producer, de évek óta nem szerződtetett egyetlen sikeres énekest vagy bandát sem, emiatt elveszti állását; az sem mellékes, hogy alkoholproblémái vannak; a lányával való kapcsolata sem éppen tökéletes; a felesége pedig összetörte a szívét. Ebben a helyzetben találnak egymásra főszereplőink, és határozzák el, Greta Dan segítségével megcsinálja a lemezt saját számaiból. Mindezt stúdió hiányában New York utcáin, kihasználva azt a pluszt, amit a város zaja ad Greta számaihoz.
Ez a film egy szóval írható le igazán: finom. Kellemes, bájos, könnyed, nincs benne semmilyen olyan poénnak szánt borzalom, ami tönkretenné, mégis megnevettet, felsorol egy adag klisét, de azért, hogy kifigurázza őket és az embereket, akik használják, na meg a helyzetet, amiben használják. Az a ritkafajta romantikus film, amit Hollywood már olyan ritkán ad ki, hogy csakis kellemes felüdülés lehet.
A színészek is jól játszanak. Greta az a típusú karakter, akivel kapcsolatban az ember a történet elején nem biztos abban, hogy kedveli-e, de a film végére összeáll valami erőssé és kedvessé. Azóta sem tudom, hogy a film elején miért nem bírtam: azért, mert hozzá kellett szokni az őszinte, kicsit fekete-fehér stílusához vagy azért, mert Szinetár Dóra egyszerűen pocsék szinkronhang volt ehhez a szerephez. Olyan tapló tanyasi hanghordozást adott Gretához, hogy kellett minimum háromnegyed óra, míg megszoktam, és el tudtam vonatkoztatni tőle. Maga Greta igazán megérdemli, hogy kedveljék, egyedi, őszinte, kicsit művészlélek, kicsit sokat vár el az embertől, de annyit ad is, ha nem többet, és a többi romantikus film női szereplőihez képest nagyon nagy erő van benne, ami a film végén mutatkozik meg igazán.
Mark Ruffalo is tökéletesen hozza a sokat megélt, összetört férfit, aki kezdetben inkább nem néz szembe a dolgaival, és adja a lazát vagy iszik még egy whisky-t, hogy ne kelljen elfogadnia, hogy valami nincs rendben. Emellett, bár kiégett és összetört, igazán tehetséges, meglátja a lehetőséget az egyedi emberekben. Bár Adam Levine-nek nem kellett sokat színészkednie, ő is jól visszaadta, és kifigurázta a külsőségekre nagyon adó, sablonos mondatokat csak úgy egymásra halmozó, pofaszőrzetet látszólag laza gesztussal növesztő idiótát. James Cordont is érdemes még megemlíteni, mert bár csak mellékszereplő, Greta egyik barátja, nagyon megkedveli az ember.
A film előzetesét nézve komolyan elgondolkoztam azon, vajon hogyan fog működni a kémia Ruffalo és a jóval fiatalabb Knightley között, akiket eddig eszembe sem jutott volna egymás mellé osztani. De működött, méghozzá megdöbbentően piszkosul, a többi filmbeli párosítás (Dan és a neje; Dave és Greta) annyira nem volt erős, mint ők ketten.
Azóta sem tudom eldönteni, hogy ez szerencsés volt-e vagy sem.
Mindent összevetve, ha a néző el tudja fogadni a végét, a filmnek az a legnagyobb hibája, hogy premier plánban megmutatja: Keira Knightley fogai totál egyenetlenek. És amíg ez a legnagyobb „bajom” vele, ez egy igazán „bejövős” film. Koccanj vele, ahogy a laza Dan mondaná!
IMDb: 7,8
Szerintem: 90%
