Ha valaki mintaszerűen viseli magát, s tisztes polgári normák szerint hat, alkot, gyarapít, szervezi a kapcsolatait, s áll helyt mint a progresszió elkötelezettje, soha a büdös életben nem válik mozihőssé. Amennyiben viszont "kileng", megbicsaklik, válságba kerül, párbajokat vív, elnyelik a deviancia örvényei, módszeresen pusztítja a környezetét, a film mesterei kalaplevéve tisztelegnek előtte. Az irodalmi mozgóképportrék túlnyomó többsége a botránykrónika, jobb esetben a bulvárszenzációk lapjaira (is) tartozik - függetlenül attól, hogy a rendezők előszeretettel csipkézik ki munkáikat úgynevezett art-effektusokkal. Így válhatott szenzációs témává Szergej Jeszenyin zabolázatlansága, Agatha Christie mama eltűnése, Émile Zola pere, Lev Tolsztoj futása, Ernest Hemingway több "kanyarja", Oscar Wilde "mássága", Shelley, Mark Twain, George Sand, H. G. Wells, Moličre, Maupassant s egy sereg más alkotó különös életvitele. Paul Verlaine és Arthur Rimbaud férfirománca a lengyel Agnieszka Holland képzeletét mozgatta meg, azt azonban tudnunk kell: az üstökösként feltűnt Wajda-tanítvány már hosszabb ideje külföldön dolgozik, s bizonyosra vehető, hogy a Christopher Hampton ihlette Teljes napfogyatkozással elsősorban nem hazája cinéphile-jeinek akart kedveskedni. Két vad zseni: keresve sem találni izgalmasabb karaktereket. Szédületesen vonzzák és taszítják egymást. Fütyülnek a konvenciókra. Egymásban rokonlélekre, szellemi társra, ivócimborára, sőt szexuális partnerre lelnek, de hétköznapjaikat fokozatosan aláássa érzelmeik ingatagsága és jellemük bizonytalansága. Ma már, Pasolini és Fassbinder után az effajta "veszedelmes viszonyok" ábrázolása nem számít eredeti megközelítésnek, lennie kellett valamilyen többletnek, ami Agnieszka Holland művészi koncepcióját meghatározta. Íme a vallomás néhány mondata: "A film egy nagy szerelem története... Mindketten tisztában vannak azzal, hogy a másik nagy költő, azaz hogy ők ketten nagy költők... Rimbaud és Verlaine történetét annak kettőssége miatt találtam annyira vonzónak. Egy pszichológiai drámáról van szó, amely két francia költő többértelmű kapcsolatán alapszik... A filozofikus mese valamennyi jellemzőjével rendelkezik a film története... Soha nem engedtem volna meg magamnak, hogy megrendezzem ezt a filmet, ha nem leltem volna rá erre a két kiemelkedő színészre: David Thewlisra és Leonardo Di Caprióra..." Nos, a kettősség és a pszichológiai dráma stimmel, a filozófiai mese azonban meglehetősen szokványos, s a szerepjátszók közül csak az egyik, a Paul Verlaine-t megszemélyesítő David Thewlis teremt maradandó illúziót (partnere, Leonardo Di Caprio Rimbaud-ként műkedvelő színvonalat képvisel hisztérikus kitöréseivel). Dicséretes, hogy a Teljes napfogyatkozás nem illusztrálja képeskönyvek sablonos metszeteinek modorában a lázas versek születését, viszont annak sincs igazán nyoma, amit Christopher Hampton forgatókönyvíró ("civilben" híres oxfordi Rimbaud-kutató) el akart bújtatni a sztoriban: mit jelent írónak lenni a társadalomban? Képes-e a poéta megváltoztatni a világot, s képes-e önmaga megváltoztatására? Yorgos Arvanitis operatőr néhány beállítása szuggesztív, egy-két epizódban (főleg a Verlaine család zűrzavarainak megjelenítésében) felforrósodik az atmoszféra, az egész műből mégis a másodlagosság levegője árad. Agnieszka Holland ilyesfajta műveket valószínűleg zsinórban képes lenne tető alá hozni, hívei azonban azt várnák tőle, hogy formában tartó kísérletek helyett inkább ifjúsága útján haladjon tovább. Keményebben fogalmazva: sok rutinos film helyett rendezzen egy felfedező erejűt, melyben - egyik korábbi drámája címét idézve - mai robbanásveszélyekről tudósít.
