A nagystúdiós filmkészítési módszerek, a hollywoodi adaptációs mechanizmusok és a forgatókönyv-fejlesztési eljárások megismerése szempontjából megvilágító erejű lehetne, ha megtudhatnánk, miként született A jogász. Az alkotók névsorát, a történet kivonatát és a beharangozókat olvasva egy igen érdekes és fontos moziban bíztunk, ám a végeredményt látva egyértelmű, a megvalósítás során valahol valami menthetetlenül félrecsúszott.
A forgatókönyvet jegyző Cormac McCarthy a kortárs amerikai próza egyik legfontosabb alakja, szikár stílusa és sötét hangulatú mondatai utánozhatatlan atmoszférát teremtenek. A csodálatos vizuális érzékkel megáldott Ridley Scott számos kiváló írásművet megfilmesített már és szinte minden filmes műfajban otthonosan mozog, azaz tökéletesen ismeri a populáris mozi kelléktárát. Izgalmas és tanulságos lenne felgöngyölíteni, A jogász esetében vajon az író és a rendező értette félre egymást, esetleg a forgatókönyv volt elhibázott vagy maga a rendező nyúlt rosszul az alapanyaghoz. A megnyugtató válaszok vélhetően örökre homályban maradnak ám egy dolog biztos: a sorozatos újravágásokkal abszolút kaotikussá vált végeredmény kimondottan kínos összhatást kelt.
A kapzsiság és a drogkereskedelem alaptémája, a mexikói kartellek kegyetlensége és a cinikus, a lelkét az ördögnek felajánló ügyvéd figurája hálás motívumok. McCarthy a sztori fordulatai vagy az invenciózus jellemábrázolás helyett a míves monológokra és a filozofikus párbeszédekre koncentrál, ez azonban ebben a formában a vásznon nem működik. A töredékesen elővezetett, típuskarakterekkel és hosszú szónoklatokkal előadott, mozaikszerűen összeálló történet egy könyv lapjain bizonyára életre kelne, hiszen az olvasás során lenne időnk elmerülni a felbukkanó szavak, hasonlatok és fogalmazásmódok szépségében. De a választékos mondatok, mitológiai utalások és kacskaringós hasonlatok a papíron és a vásznon egészen eltérő hatást keltenek. Az elsősorban narratív elbeszélői fogásokkal és audiovizuális eszközökkel operáló mozgóképen az irodalmi igényű mondatok csak akkor kelhetnek életre, ha kidolgozott karakterek és megfelelő dramaturgiai fogások ellensúlyozzák őket. A jogász esetében épp ezek hiányoznak a leginkább, így a dialógusok elképesztően mesterkéltek.
Scott érzi mindezt, és úgy próbálja orvosolni a problémát, hogy az életszerűtlen szövegek köré egy elrajzolt, erősen túlzó képi világot épít. Míg John Hillcoat vagy a Coen fivérek a maguk McCarthy-adaptációi során érezhetően feldúsították és erősen filmszerűvé varázsolták az alapanyagot, Scott meg sem próbálja kikerekíteni a történetet, inkább ráerősít a dráma műviségére. A vázlatszerű figurák önmaguk karikatúrájaként jelennek meg, a helyszínek és a tárgyak giccsben úsznak, a harsány fények és a színek kiemelik a produkció mesterkéltségét. A színészek szenvednek a szöveggel, láthatóan nem tiszta számukra, paródiaként vagy véresen komolyan kellene előadniuk a veretes sorokat. Míg Fassbender és Cruz drámaisággal próbálják feltölteni a karaktereiket, addig a luxusautója szélvédőjével szeretkező Diaz, valamint az önfeledten bohóckodó Bardem vaskos túlzásokkal dolgozik.
A néző számára nem világos, az alkotók szörnyű sorstragédiában vagy abszurd melodrámában gondolkodtak-e. A pop-artos esztétika és az univerzális dilemmák, a bölcselkedés és a paródia nem zárnák ki egymást, sőt, általában az igazán nagy művekben épp az ellentétes minőségek erősítik egymást. A jogász alapvető problémája a szándékok és víziók tisztázatlansága, mely végül minden részeredménye ellenére csúfos kudarccá fokozza le az érezhetően ambiciózus vállalkozást. Talán McCarthy forgatókönyve nem működött, talán az előkészületek során nyúltak bele, Scott képtelen volt érdekesen és hatásosan, a megfelelő filmes eszközökkel elmesélni a cinikus ügyvéd bukását. A figurák beszélgetéseiből, az apróbb zsáner- és történet-foszlányokból végül abszolút semmi nem áll össze, és bár a hírek szerint a stúdió megpróbálta fogyaszthatóbbá tenni, és többször újravágatta a művet, az alapkoncepció problémái egészen nyilvánvalóak. A jogász kudarca pontosan megvilágítja, hogy a játékfilm korántsem olyan könnyedén formálható médium, mint az irodalom vagy a festészet. A filmszerű gondolkodás alapvető törvényszerűségeit csak igen kevesen képesek eredményesen áthágni, McCarthy és Scott ezúttal nem járt sikerrel.
