Nagyon-nagyon sokan vártuk A hobbit filmet. De miért is? Hogy visszavigyen Tolkien varázslatos világába? Hogy újra megnyissa azt a kaput, amit a Gyűrűk Urában egyszer már szélesre tárt Peter Jackson? Akarjuk-e, hogy többet adjon, valami újat mutasson a Gyűrűk Urához képest? Kell-e, hogy más legyen – ha már egyszer a két, alapul szolgáló mű annyira különbözik? Vagy hidegen hagynak az előzmények, akár filmekről, akár a könyvekről van szó, és egyszerűen csak egy jó filmet szeretnénk megnézni? Ezeket a kérdéseket kell megválaszolnunk, mielőtt jegyet veszünk A hobbitra, ezektől függ, érdemes-e egyáltalán beülni rá.

A kétezres évek elején Peter Jackson Gyűrűk Ura trilógiája egycsapásra mainstreammé tette az olyan fura, geek dolgokat, mint a tündék, a mágusok meg az orkok. Persze, Tolkien irodalmi elismertsége azelőtt sem volt kérdéses, és a fantasyműfaj rajongói is megkapták rendszeresen mindennapi betevőjüket a filmipartól. De a Jackson-féle monumentális trilógia olyan formában juttatta el hatalmas tömegekhez Középfölde világát, amitől az egyszerre nagyon menő lett. Rengetegen váltak rajongóvá – és közben a szerző életművének csodálói sem érezték elfogadhatatlannak az adaptációt. Ez ritka csoda. Ezt a csodát kellene megismételnie, sőt, ha lehet, túlszárnyalnia A hobbitnak. Az első rész, a Váratlan utazás alapján az előbbit sikerült – az utóbbit nem.

A varázslatnak az a része mindenképp teljesül, hogy sikerül ismét életre kelteni Tolkien univerzumát, méghozzá méltó módon. Ez bizony mindenképp értékelendő vonás. Mert mit is szeretünk Tolkien műveiben? A csodálatos részletességgel és precizitással kidolgozott világot. A szépirodalmi igényességű mondatokat, a kényelmesen hömpölygő, de azért kalandos történetet, meg a karaktereket, akiket nagyon könnyű megszeretni. Peter Jackson majd egy évtizeddel ezelőtti filmjei ugyanezeket tudták: gyönyörű, igényes képeken láthattuk Tolkien világát, gondosan megcsinált animációkkal és díszletekkel életre keltve. A sztori ugyanúgy nem volt elsietve, de tobzódott látványos akciókban, hősiességben és árulásban, és a szereplők is mintha a könyvből léptek volna elő. És ez elég volt a sikerhez 2003-ban. Miért ne lenne elég most is? De komolyan, miért ne?

Ebből a szempontból teljesen jó film A hobbit-trilógia első része. Ugyanolyan kellemes utazás Tolkien mesevilágába, meglepően hű adaptáció, a filmes műfaj igényeihez diszkréten hozzáigazítva, felturbózva megalomániás akciókkal. És mindehhez szép, nagyon szép. Aki most találkozik először ezekkel a filmekkel, annak le fog esni az álla – sőt, a technika fejlődése tesz róla, hogy azért az is elismerően csettintsen, aki rongyosra nézte a GyU-trilógiát. Igaz, néhol egy kicsit lelassul a történet – de hát az eredeti mesében sincs másképp, és épp ez a komótos, aprólékos felépítés az egyik erénye. Igaz az is, hogy ezt meg lépten-nyomon szédítő csatajelenetekkel szakítják meg – sokszor a regény szálait elég lazán kezelve, vagy akár újakat beleszőve. A változtatások a legtöbbször sajnos egyes-egyedül azt a célt szolgálják, hogy még egy kis megalátványos akciót bepréselhessenek. A legjobb példa erre Barna Radagast elterelő hadművelete. Elvileg az a célja, hogy száguldozásával elcsalja az üldözőket – erre mit ad EruIsten, valahogy mindig visszakanyarodik, és keresztezik egymás útját a menekülőkkel…

De ezen se akadjunk fenn, be lehet látni, hogy az ilyesmi kell, hiszen egész más olvasni valamit, és beülni egy moziterembe megnézni. Ráadásul pont ez ment a Gyűrűk Urában is, ott sem gondoltuk, hogy ettől összedőlne a világ.

A szereplők nyilván ugyanazok – vagy majdnem ugyanazok –, a cselekmény is veszélyesen közel jár az előző filmekhez. Egy kis történelmi visszatekintés után megjelenik a csúcsos süveges Gandalf a hobbitoknál, akiket egy kis győzködéssel rávesz a Kalandra, aztán az „elcsábított” Zsákos egy leendő király útitársa lesz, mihaszna, elkényelmesedett hobbitból kinövi magát igazzy hőssé, és mennek-mennek a hegy felé, ahol a Gonosz lakozik. Gandalf néha vicceseket, néha okosakat mond, tündékkel találkoznak, gyönyörű hegycsúcsokon vonulnak, miközben köröz a kamera, orkok támadnak rájuk, harcolnak, rohannak, egy pillanatra biztonságban érzik magukat, aztán újra menekülnek – és ez megy végig.

Hát igen, ez ismerős. Néha az az érzése a nézőnek, hogy konkrétan sikerült lemásolni az “előző “részeket.

De baj-e ez?

Szerintem nem. Aki szerette azt a bizonyos három filmet, az nagyon várta már ezt is, mégpedig azért, hogy újra átélhesse, milyen is belépni abba a bizonyos varázslatos világba. És mivel ez ugyanazt a kaput nyitja meg, ugyanúgy működik – nem is fog csalódni, ugyanazt az orgazmikus élményt kapja. Sőt, ha van egy kis jóindulata, a "copy-paste" megoldásokat kedves utalásnak, kikacsintásnak is felfoghatja.

Aki A hobbit adaptációjára volt kíváncsi, az sem fog csalódni – ez is pont annyira jó adaptáció, mint a Gyűrűk Ura trilógiáé. (De itt azért a diplomatikus fogalmazás helyénvaló.)

Aki egy látványos kalandfilmre váltana jegyet, nos, ő talán nem lesz annyira elragadtatva, hiszen nem egy különösebben bonyolult cselekményű, nem csavaros, a mai kalandfilm-trendekhez képest néha kicsit vontatott, de azért korrekt mozit kap.

Aki utálta Peter Jacksont, a Gyűrűk Urát, Tolkient vagy úgy egyáltalán, ezt az egész látványos-fantasys csetepaté-stílust, az nem fogja ettől megszeretni. De valószínűleg, aki így érez, az amúgy sem várta a filmet, és hat trollal sem lehetne elrángatni rá.

Egyedül az fog csalódni, aki azt gondolta, hogy most valami hatalmas (vagy legalább egy kicsi) újításnak lesz tanúja, Peter Jackson filmes fejlődésének új lépcsőfokaival fogja elkápráztatni. Na, ilyen nincs benne. A rendező egy centit nem változtatott sikeres megoldásain. De miért is tette volna? Pontosítsunk: jó lett volna egyáltalán, ha változtat rajta?

Persze, a "mi lett volna, ha"-jellegű kérdésekre nem lehet választ adni, de ha gondolkodunk egy kicsit, igazából nem sok értelme lenne hozzányúlni a bevált recepthez. Rengeteg csalódást szülne, hiszen az előző filmekkel megszerzett rajongók árulásnak tekintenék – ezzel szemben lenne az a néhány ember, aki csak az újítás kedvéért örülnek minden újításnak. Egyszerűen nem lenne érdemes kísérletezgetni, amikor már van egy jól be vált recept.

És itt a „nem lenne érdemes”-t nem szigorúan üzleti jelentéssel kell érteni. De, ha már itt tartunk: sokan nehezményezik, hogy A hobbitot is trilógiaként adják el nekünk, holott a Gyűrűk Ura trilógiához képest A hobbit vékony könyvecske. Egy rész alapján persze nem lehet teljes biztonsággal kijelenteni, mi is lehet majd a következő két filmben, de az biztató, hogy logikus helyen lett "elvágva" A váratlan utazás, és ügyesen lett "felhígítva". De az is igaz, hogy nem utal jóra, hogy a harmadik rész annyival később lett bejelentve, és a már leforgatott anyagok felhasználásával, még egy órányi új forgatásával fogják megoldani a trilógiává bővítést. Ez azért tényleg fura így kicsit, nehéz elképzelni, hogy így a harmadik rész ugyanolyan értékű lenne, mint a többi. De ha sikerül az eddigi szintet hozni, akkor nem lesz gond.

Igaz, láttunk már ilyet – de akkor szerettük. Szeretni fogjuk most is – még akkor is, ha végére megunjuk egy kicsit a bombasztikus, de kissé túlzásba vitt zenéjét.

(Zárójelben egy megjegyzés a HFR 3D-ről. A vadiúj technika, amivel a film forgott, a szabványos másodpercenkénti 24 kép helyett 48-at rögzítő HFR 3D tényeg szép képet ad – de sajnos megvannak a veszélyei. Nem, nem a rémhírekben terjedő hányásra-rosszullétre gondolok – az szinte bármilyen eddigi technikánál előjöhet az érzékeny gyomrúaknál. Arról van szó, hogy abban a néhány moziban, ahol így vetítik, szintén új még ez a technika – és nem biztos, hogy az első vetítések alkalmával tökéletes még az összhang a vetítőgépet kezelő személyzet és az új gépek között. Ez például a sajtóvetítésen sajnos látványosan hazavágta a látványt.)

Értékelés: 7/10