Mintha Ridley Scott most nem birkózott volna vérre menően az anyagával. Lehetett persze valami nekigyürkőzés, elszánás és farkasszemnézés az alkotás mélyén. Ahogy én azt képzelem, talán éppen azon az éjszakán, amikor a rendező elolvasta a forgatókönyv alapjául szolgáló Peter Mayle-regényt. Ám az bizonyos, hogy ebben a küzdelemben sem a rendező, sem a könyv nem áldozta vérét, leginkább csak vörösbor- és könnyfoltok maradhattak hátra...
A film nem ígér többet, mint hogy elmeséli egy férfi életének alig több mint egy hetét, a lehető legegyszerűbb módon, a történetet nagy-nagy szeretettel és finom iróniával előadva.
Maga a sztori nem hoz sok újdonságot: Max Skinner (Russell Crowe), a londoni tőzsdecápa a hatalmas sikert, a rengeteg pénzt és a gyorsan ürülő érzelmeket élvezve észre sem veszi, hogy milyen sivárrá vált az élete, milyen messzire került személyisége forrásvidékétől, a dél-franciaországban töltött gyermekkori nyaraktól, Henry bácsi (a szerepet zseniálisan alakító Albert Finney) életörömmel és szeretettel teli pedagógiájától... Ám a Sors ad még egy lehetőséget, a sok éve nem látott nagybácsi meghal, a provence-i szőlőbirtok Skinerre száll. Ő eredetileg azért utazik a birtokra, hogy előkészítse annak eladását. Mivel a napsütés itt a bőréig ér, az illatok az orrába kúsznak, a színek élnek, az emberek tele vannak érzelemmel, ráadásul a múlt, az eredet, az élet megbízható folytonossága ott teniszezik, borozgat, beszélget a kert minden zegzugában, és még a szerelem is beüt, sejthető, hogy mi lesz a végső fejlemény?
Ridley Scott azonban mégis többet vált valóra, mint amennyit a film ígért. Hangsúlyossá teszi az események gyors lefolyását, átveszi azt a módszert, amit Coelho szokott alkalmazni regényeiben, feltételezi: egy hétnek elégnek kell lenni arra, hogy valaki radikálisan megváltoztassa az életét, megválaszolja az eddig meg sem hallott kérdéseket... Akit pedig egy hét alatt nem tud elragadni a lét sodra, az teljességgel reménytelen eset. Mozgósítva műfaj- és emberismeretét, a rendezőmester szerethető, tanulságos, romantikus vígjátékot hoz össze a megszokott hozzávalókból, meleg színekből, mély tónusokból, lágy fényekből, szép formákból, múltidézésből, csetlés-botlásból, új szerelemből. A filmet azonban nem teszi sem igazán személyessé, sem igazán átélhetővé. Valami mássá alakítja.
Kicsit talán példázati retorikájú, fajsúlyos szentimentális férfifilmet alkot - azaz megvalósít egy paradoxont. A szentimentalizmust beleplántálja egy olyan lénybe, aki éppen ettől retteg, és ezért aztán érzelmektől kábán pont úgy mozog környezetében, mint ahogy Buster Keaton mozogna a saját világában az ügyessége nélkül. Mindeközben Ridley Scott stílusjátékot űz. A tájképek, városképek és a birtokot mutató felvételek üres, "üdvözlő képeslap" esztétikáját például lépten-nyomon átfordítja az intim közeg melegébe, a megváltó és mindent megváltoztató szerelmet azonban - szigorúan filmnyelvi és műfajtörténeti forrásokból merítve-idézve - lefokozza egy másodvonalbeli melodráma századik ismétlésévé valamelyik tévécsatornán. A múltbeli képsorokat banálisan illeszti, ám erős atmoszférájú, a hanghatásokra nagyban építő, tiszta szerkezetű jeleneteket komponál ezekre a képsorokra. És így tovább, és így tovább? Ha valamit hitelessé tesz, cserébe egy másik összetevőt hiteltelenít. Így aztán a néző az örömkönnyei mögött nem lehet egészen biztos benne, vajon hőse - minden igyekezete és lelkesedése ellenére - nem teljesen reménytelen eset-e mégis...
És éppen ebből a nagyon billenékeny egyensúlyból, folyton átszíneződő stílusból áll össze a meggyőző egész: a felület esztétikája. A mű elbűvöl, érzelmekre indít, de nem ejt rabul, mindvégig kiprovokálja nézőjéből a távolságtartást, és a megoldást illető kételyt. Mindazonáltal szívborító-szívderítő egyestés mozi, még egy kicsit több is annál.
