A filmművészet úgy kezdődött el, immár több mint száz éve, hogy egy párizsi testvérpár egy furcsa, lábakon álló dobozt helyezett el egy vasútállomás peronjára, és valamit matattak a dobozon. Aztán kisvártatva egy kávéházat kibérelve oda csődítettek egy csomó embert, lekapcsolták a villanyt, és a már előre felállított fura szerkezetből egy halvány, remegő fénycsóva tört elő, hogy az elé kifeszített vászonra varázsolja egy vonat megérkezését az állomásra. Ez az akkoriban még ördöginek tartott varázslat olyan hatással volt a nézőkre, hogy sikítva ugráltak fel székeikből, nehogy elgázolja őket a szemből közeledő, óriási füstfelhőket eregető, persze vetített vonat. Aztán az emberek megszokták ezt a varázslatot, egyre többen kezdtek művészi és/vagy anyagi megfontolásokból foglalkozni az új divattal, a filmmel. Többen egyenesen az új, tökéletes összművészetről kezdtek beszélni. A gyorsuló technikai fejlődésnek köszönhetően aztán egyre kisebb és egyre olcsóbb filmkészítő masinák, kamerák kezdtek megjelenni. A harmincas évektől aztán néhány családfő fennkölt és kissé infantilis mosollyal vette kezébe kis 8 mm-es kameráját, hogy megörökítse a család egy fontosnak ítélt eseményét, hogy aztán évekkel később lehessen min vigyorogni a rokoni összejöveteleken. Manapság a házi videózás széleskörű elterjedtsége okán fogalmazhatunk úgy is, a filmművészet végérvényesen és visszavonhatatlanul népművészetté vált. Bárki készíthet filmet, és ezt már a professzionalista, szórakoztató ipar számára termelő filmkészítők is előszeretettel tudják (pl. 8 mm, Blairwitch Projekt, stb.).
Az eddig főleg a tévé számára minisorozatokat készítő finn Jukka-Pekka Siiti is a házivideózást tette meg Hymypoika című filmjének fő szervezőelemévé. Az éppen leérettségizett gazdag finn fiatalok fontos személyi kellékei közé tartozik a divatos cucc és napszemüveg mellett a kis Handycam is, amely leginkább arra szolgál, hogy szétbulizott mámoros éjszakákat, másnap tiszta fejjel is le lehessen követni. Két légy egy csapásra, egy buli, két napra. Ám egy idő után a saját hányásukban fetrengő haverok látványa unalmassá válik, így néhányan összedugják fejüket és egy titkos társaságot alakítanak, melynek célja egymás szexuális kalandjainak kandikamerás dokumentálása, persze a lánypartnerek tudta nélkül. Ám a fiatalkori partnerszerzés ismert nehézségeinek köszönhetően a kezdeti vaskos, ám mégis ártatlan kaland komolyra fordul...
Örömmel tudatom, van finn filmművészet a nagyszerű Aki Kaurismakin túl is, tehát nemcsak egy az északi fecske, és ráadásul csinál nyarat. Jukka-Pekka Siiti ráadásul igen nehéz témához nyúlt, hiszen a kortárs fiatalokról hiteles filmet forgatni önmagában is kemény dolog, pornóról ízléssel szólni megint csak nem egyszerű, unalomról érdekfeszítően beszélni pedig a legnagyobb művészi teljesítmény. Olyan csehovi mértékű. Siiti ezt a feladatot hatásosan és lazán teljesíti, bravúrosan szövi a film sztoriját, virtuóz módon használja a különböző filmes technikákat, mintaszerűen szerkeszti és vonja a történet szolgálatába a hagyományos 35 mm-es filmtechnikát és a szereplő srácok által használt kis Handycam digitális videoképét. Szépen fotografált érzékeny képeken látjuk azt, amit a srácok életéből egy külső szemlélő láthat, ám a kis kamera képe az igazságot, a valóságot jeleníti meg. Az alávaló világot. A szex vajon mi kérdése helyett a szerelem vajon mi?-t. Válasz a film végén van, beleégetve a filmvászonba, és a tudatunkba.
A még oly alaposan végiggondolt, és kivitelezett történet is megbukhatott volna az szereplők elhibázott kiválasztásánál, ám sikerült a legmegfelelőbb fiatalokat megtalálni a kulcsszerepekre, kiemelkedik közülük a legtragikusabb sorsú srácot, Jeré-t alakító Reino Jordin, aki ez alapján lehetne Raszkolnyikov, vagy Hamlet is akár.
A filmet Kerkko Koskinen korszerű zenéje és útmutató hangzásvilága kerekíti különleges élménnyé.
