Becsengettek. Elfoglaljuk helyeinket, a késők még pakolásznak táskáikban, de a többség már figyelmesen előre szegezett tekintettel ül és várja, hogy elkezdődjön az utolsó óra. A fények kihunynak és a táblát helyettesítő filmvásznon elkezdenek peregni a képek. A Földet látjuk, a bolygónkat. Majd szép tájakat, gigászi vízeséseket, párában fürdőző őserdőt, bevillan egy csonttá soványodott afrikai kisgyermek, hatalmas szemeiben reménytelen könyörgés, arcán légy mászik. A hatalmas óceán végtelen hullámai nyaldossák a pálmák övezte homokot, majd virágos mező, míg a szem ellát. Szürke ipari táj, egymásba kuszálódó csővezetékek, arctalan katonákként sorakozó füstöt okádó kémények, egy húsfeldolgozó futószalagjának kampóira felhúzott csirketetemek végeláthatatlan sora, utazási irodák reklámjait idéző idilli tengerpart, háttérben óriási olajfúrótornyokkal. Szimpatikus arc tűnik fel, középkorú, okos tekintetű férfi adatokat sorol. Majd egy másik folytatja. Egy harmadik és negyedik. Közben váltakozva Földünk szépségei és amit sikeresen elpusztított belőle a legfejlettebb faj, a homo sapiens.
Annak idején, környezetismeret órán úgy rangsoroltuk az országokat, hogy ki mennyi szenet bányászott, hol termelték a legtöbb bauxitot (ebben jó helyen álltunk, mi, magyarok), kőolajat, és a többi, számunkra, kisiskolásoknak gyakorlatilag semmit sem jelentő akármiket. De volt szó népgazdaságról, világgazdaságról, meg kapitalizmusról meg annak gyógyszeréről, a mi jó kis szocialista berendezkedésünkről. Gyűjtöttük a vasat és a fémet, meg a papírt, mert ezzel állítólag "a békét" védtük, pedig csupán egy kis zsebpénzt kerestünk. Tudtuk, hogy az a papír, amire írunk, rajzolunk, amire könyveinket nyomtatják fából készült, de még büszkék voltunk rá, mennyi fát tudunk kivágni hozzá, tíz évesen tisztában voltunk a papírgyártás technológiájával. Valamiért nem gondolkoztunk el azon, nem mondta senki sem, hogy nem a béke védelmében gyűjtjük a papírt, dehogy is! A papírból megint papír lesz, így nem kell kivágni annyi fát. De akkoriban többet számított a termelékenység mindenhatóságának bizonygatása a környezetvédelemnél. Csupán buta slágerek szóltak arról, hogy: "Ne vágj ki minden fát!"
Szerintem ma nagyjából ugyanezekkel tömik a nebulók fejét, persze azért már a korszellemnek megfelelően vegyítve a tananyagba iktatott környezetvédelmi célzatú kiegészítésekkel, amelyet csupán a jó szándékú tanárok tehetnek hangsúlyosabbá. A tanulók persze, hagyományosan nehezen fogadják el azt, amit az órán hallanak, ellenben amit a haveroktól látnak, hallanak, azt első szóra. Ténykérdés, a mai gyerek legjobb barátja a televízió. A televízióban reklámok, amelyek az egyedül üdvözítő cselekvést sulykolják a fejekbe: a fogyasztást. A szülők pedig rátromfolnak, tanulj fiam, mert nem vesznek fel az egyetemre, és nem lesz belőled semmi. Nem keresel elég pénzt, nem lesz nagy lakás, nagy kocsi, nagy...
Hogy a valójában mi van ennek az egésznek a hátterében, arról nem is olyan régen kezdtünk el beszélni. Az aktív, tömeges környezetvédelem története legfeljebb 30 éves. Nagyjából annyi, amennyi idő kellett ahhoz, hogy az emberiség létszáma megduplázódjon és ezzel egyetemben létének színtere, a Föld olyan kritikus helyzetbe kerüljön, hogy már életbevágó annak a veszélye, tovább már nem tudja táplálni legcsodálatosabb (és legfelelőtlenebb) gyermekét, az emberiséget.
Az utolsó óra az erre való figyelmeztetés céljából készült, mintegy propagandafilmként. Itt nem szólal meg a másik oldal, a pártatlan tájékoztatás jegyében, e filmbe csak olyan híres és elismert tudósok, környezetvédők, politikusok (még egy volt CIA vezető is!) mondják el gondolataikat, akik elkötelezettei a környezetvédelem ügyének. Megdöbbentő adatokat sorolnak fel a globalizáció közvetlen következményeivel kapcsolatosban, a nemzetközi ipari konszernek működéséből adódó, a környezetet érintő anomáliákról, ezekkel szorosan összefüggő környezeti, ökológiai csapásokról, a néző, kiosztott tanulóként, egyre mélyebbre csúszik székében. Sajnos, azonban a nemzetközi multicégek vezetői nem néznek ilyen filmeket, csak a tőzsdei mutatókat, makrogazdasági elemzéseket és hasonlókat...
Azonban talán mégsem hiábavaló az ilyen filmek gyártása, bemutatása, hiszen a harminc évvel ezelőtti néhány békés hippi környezetvédőből mára sokmilliós harcos szövetség lett, amelyik az egész világon hallatja hangját. Az utolsó óra azonban nemcsak a lesújtó adatokkal frusztrál minket, hanem felvázolja, megmutatja az egészséges továbbfejlődés lehetőségét is. Remélhetőleg meg is nézik minél többen e filmet. Én, ha környezetismeret-tanár lennék, még a diákokat is elvinném e filmre, mintegy alternatív tanóraként.
