Nosztalgia-vígjáték
"Elmentek a fiúk, de itt maradt az idő" - vagyis felnőttek a kislegények, (így-úgy) gondoskodó családapák lettek, az önfeledt ifjúkori bolondozás a múlté. Most példákat kell mutatni a gyerekek számára. Követendőket. Nem lehet már olyan önfeledten és alpári módon mókázni - mint a főszereplő és társ-forgatókönyvíró, Adam Sandler fiatalabb korában tette volt, a Nagyfiúk a negyvenesek családi nosztalgia-mozija, sok kölökkel és sajnálatosan visszafogott poénokkal. Beszédes adat, hogy a főszereplő Sandler 44 éves, vígjátéki társai úgyszintén - Chris Rock és Kevin James 45 éves, David Spade 46, Rob Schneider 47 esztendős - és ugyan nem illik a hölgyek korát firtatni, de Maria Bello is idén tölti be a 43-at, Salma Hayek pedig 44 éves. (A komédiások közül itt ilyen szempontból az epizódszereplő Steve Buscemi lóg ki a maga 53 évével, ő inkább Robin Williams (59) tízessel több nemzedékéhez tartozik.)

A Sandler-faktor
Pedig Sandlerben pont azt szeretjük, amit egyébként utálni szokás, az olykor a mélyparasztságig züllő humorát, ami akkor igazán hatásos, amikor a legprofánabb, s egyben legaljasabb, illetve az egyszerű szomszédsrác-stílusát (ilyet tud lenni Will Smith is, csak ő szuperprodukciókban kamatoztatja). Tudjuk jól, hogy annak ellenére, hogy mi bevállaljuk, Adam Sandlert cikisnek illik tartani. Legalábbis műveltkritikus- és esztéta- vagy egyszerűen normálisember-társaságban illő mélységesen lenézni, megvetni és cikizni. Aztán persze, amikor - mondjuk - az alkohol oldja a feszültséget és a nyelvfékeket, akkor hamarjában kiderül, hogy tulajdonképpen mindenki nézi. Kicsit úgy van vele az ember mint a testi szükségleteivel, teszem azt, egy jó flatulálás (fingás) kínos, ám milyen jól esik. És persze senki sem élvezhet mentességet a kényszere alól. Szándékos a hasonlat, hiszen Sandler filmjeiben a szagos-bajos folyamatok kiemelt jelentőséget kapnak, mintegy előszeretettel viccelődnek velük, mert olcsó, ellenben tényszerűen hatásos poénok forrásai (nem véletlen, hogy kimerülés-kiürülés esetén a showmanek is idekapnak mint Fábry Sándor).

Nagyfiúk kisfilmje
A filmet egyik kedvenc figurájáról, az idegbetegen káromkodó, viszont bikamód lövő, jéghokisból profi golfozóvá avanzsáló Happyről Happy Madison Productionsnak nevezett, számos filmet gyártó cége jegyzi, direktora a (tengerentúlon) közismert komédiás-rendező, Dennis Dugan (Nemzetbiztonság Bt., Nő a baj, Beverly Hills-i nindzsa), aki a fő Sandler házi karmester is egyben (Happy, a flúgos golfos, Apafej, Férj és férj, Ne szórakozz Zohannal). A szokott Sandler-i témaválasztás, miszerint a balfékek (szerencsétlenek, vesztesek, könnyített testnevelésre járók, stb.) világot váltanak/mentenek, legalábbis a sajátjukat és megmutatják, hogy milyen sokat érnek, legalábbis az élet szürkébb lenne nélkülük, ergo a film végére mindenképpen megdicsőülnek, ezúttal nem érvényesül. A húszéves Sandler mozija valószínűleg a balfácán-jellegű öt középiskolai jó barátról szólna, a negyvenesé a felnőtté korosodott fiúk filmje. Akikről néhai kosártrénerük - "Duda" edző - temetésén kiderül, hogy bár mindegyiknek megvan a baja, korántsem olyan lúzerek mint ifjúkori ön-elődeik.
Az életre nevelné "elkütyüsödött" gyermekeit Lenny Feder (Sandler), de azért menő hollywoodi sztárügynök, menő feleséggel (Salma Hayek). Bútorvállalkozása becsődölt, de azért Eric Lamonsoffnak (Kevin James) barátai segítőkezet nyújtanak a bajban és az ő tejtől duzzadt mellű asszonya sem kispályás (Maria Bello). Kurt McKenzie-t (Chris Rock) egy alulról és felülről is szabad szájú anyóssal verte meg a sors, de azért eltartja és szereti és hagyja a szakácsszenvedélyének élni a felesége (Maya Rudolph). Rob Hilliard (Rob Schneider) bár betegesen gerontofil, harmadik neje nálánál kb. harminc évvel idősebb (Joyce Van Patten), de őszintén imádja és született két bombázó lánya is (oké, meg egy csúnya), akikért mindenki irigyli. S bár Marcus Higgins (David Spade) családtalan, de így alaposan kiélheti csajozós és bulizós-italozós hóbortjait. A fiúk 1978-as kosárbajnoki elsősége nyilván megtanította őket arra, hogy tudnak, ha akarnak és most a tudásukat a temetés apropóján szervezett tóparti hétvége során átadhatják a családjuknak, átörökíthetik a gyerekeiknek. Ebbe az is belefér, hogy mint a harminc évvel későbbi meccsvisszavágón hagyni kell győzni az ellenfelet - hiszen az élet így is móka és jól szórakozni a nagy öregek módjára is lehet.

Megszólítják a múltat
Középiskolai osztály-összejövetelek témájában mindmáig a legerősebb vígjátéknak az 1997-es Otthon, véres otthon című filmet tartjuk (rendező: George Armitage), amiben a John Cusack alakította főhősről az érettségi találkozóján kiderül, hogy aktív bérgyilkos. A témában számtalan film próbálkozott hosszabb-rövidebb jelenettel, szerintünk az utóbbi időkben Kevin Smith rendezőé sikeredett a legjobban (Zack és Miri pornót forgat, 2008, főszereplők: Seth Rogen és Elizabeth Banks). A Nagyfiúkban a színészek számára is valóságos múltidézés zajlik, hiszen Sandler a filmbeli felnőtté avanzsáló gimnáziumi kosárcsapat tagjainak olyan kollégákat válogatott össze, akikkel 1990-1995 között a Saturday Night Live tévés show-ban együtt viccelődött. Azaz: félszavakból megértik egymást és a filmen látható is ez az összesimultságuk, azonban a (bennfentes) tréfákat inkább csak ők értik és díjazzák, a közönség kevésbé. Akadnak persze ilyen-olyan tréfák, azonban túlságosan illedelmesek - talán ügyelvén a korhatár nélküliség besorolására is -, hogy ne mondjuk: kiheréltek. Amit úgy kedveltünk az amerikai bohócban, hogy a felsőbbrendű énünket nyugodtan a könyvtárba küldhettük, míg nyáladzva vihogott bennünk az ösztönlény, az ezúttal nincs. Azt tudtuk, hogy Sandlerben komolyabb játszói véna is munkál, amely a hagyományos bohózataitól a nem egészen habkönnyű vígjátékokon (Ki nevel a végén?, Távkapcs) és a drámai mélységű szerelmes filmjein át (Kótyagos szerelem, Spangol - Magamat sem értem) a sötét drámákig (Üres város) sarkallja, de itt nem erről van szó. Sandler szétnéz a negyvenesek dombtetején. S ellágyul egy kicsit önmagától - és barátaitól. A Nagyfiúkban több volt mint ami végül lett belőle és ez bizony odavezet, hogy időnként elálmosodunk rajta. A bennfentes nosztalgia bizony bágyasztó.

Kinek ajánljuk?
- Sandler rajongóinak kötelező.
- Negyvenéves, minimum egygyermekes családapáknak.
- Mellfetisisztáknak és gerontofiloknak.

Kinek nem?
- Akik utálnak nosztalgiázni.
- Akiket rosszullét fog el Adam Sandler nevének hallatán.
- A pimasz vígjátékok kedvelőinek (amik nem baj, ha vulgárisak).

5/10