Aki olvasta a könyvet, valószínűleg rögtön tudta, hogy amire itt vállalkoznak, az lehetetlen. Nem lehet megfilmesíteni Fehér Béla regényét, mert nincsenek filmes erényei.
Nem ott van a lényeg benne, hogy na, vajon sikerül-e elvinni harminc rúd bejglit Debrecenbe, hanem ott, hogy már ez eleve vicc. Hogy ezek itt beródmúvizzák a hazát lovas kocsin, és üldözi őket egy halottas szekér, benne a koporsóban pihenő atyával. Éppen olyan reménytelen vállalkozás, mint Rejtőt vagy Wodehouse-t megfilmesíteni.
De hát tudjuk, amit tudunk, készültek Rejtő-filmek is, Wodehouse-filmek is. És elkészült a Kossuthkifli is, hat részben, sorozatnak. És eleve piszokság a Rejtő-filmeket emlegetni, mert ez sokkal jobb náluk. Furcsa módon már attól jobb, hogy beszélnek benne. Hogy Rudolf Péter rájött: tényleg nem lehet egyszerű kalandregénynek felfogni Fehér Béla regényét. Ami olvasva sokszor tűnt keresettnek és bravúros fölöslegnek, azt hirtelen és meglepő módon a mozgókép igazolta.
Amikor az ember olvassa a könyvet, nem érti pontosan, mire való ez az egész nyelvteremtő hevület. Hiszen megvan már a nyelv, amellyel 1848-ról beszélünk és olvasunk, ezen a nyelven írták, hogy „hí a haza” meg hogy „sírjaink domborulnak”. Ezen a nyelven írták A kőszívű ember fiait. Lehet, hogy egy kicsit dolgozni kell érte, de még mindig kevesebbet, mint Fehér Béla mondataiért, amelyekben azt mondják, hogy „limlomász” és „komponéroz”.
A Kossuthkifli forgatása száznál is több helyszínen – egyebek mellett Sopronban, Kőszegen és a szentendrei skanzenban – zajlott. A stáb a hat darab 53 perces epizódot mindössze 75 nap alatt forgatta le.
A lényeg azonban pontosan itt van. Nem írják, hanem mondják, és a kimondott szavak megállják a helyüket, értelmesek, követhetők, igaziak. A kép most valóban a szöveg szolgája. Miután ezt a feladatát ellátta, a mozgókép a történetért is dolgozni kezd, nyilván ez az első részben a legnehezebb, amikor még annyi dolgot el kell mesélni, de gyorsulnak az események, illetve egyáltalán: eseményekké válnak. Lehet attól még hibákat találni, a magam részéről biztosan váltanék néhány szót a hajásszal meg a pótorrkészítővel, mert az itt bemutatott munkásságuk alapján van még hová fejlődniük, de a film szép, a trükkök nem ugranak le a képernyőről.
A színészek színészek, és nem az újságosbódék virágszálai – bár vannak azért határozott különbségek. Túl jó a sorozat ahhoz, hogy az ilyesmi számítson. Mondanám, hogy nagy kár, amiért épp a csatornák karakterváltására esett az első rész bemutatója, de még ez sem számít. Szokásával ellentétben a közszolgálat ezúttal tartós cikket gyártott, lesznek Kossuthkifli-nézők még évtizedek múlva is.
