Emberi számítás szerint kell lennie olyan filmnek, melyben egy szájba élvezésről szóló diskurzus, egy hájas háton elmérgesedett tetoválás, illetve egy kiadós ételmérgezést követő mosdóba szarás kívánatos kellékei a vígjátéki építkezésnek. Az pedig csak még kívánatosabbá teszi a felsorolt komikusi kunsztokat, hogy tisztességben elhervadt lányok és asszonyok, dolgozó nők és háztartásbeliek, karcsúak és dagadtak követik el őket, s teszik ezt az alpári humor egyenjogúsítása jegyében. A nyár vígjátéki meglepetéssikere, a Koszorúslányok nem ez a film. Mentségére legyen mondva, nagyon igyekszik ennek látszani; egyfajta bátorságpróbának, hogy ha megy ez Adam Sandlernek és az összes Farrellynek, akkor fog a női szakasznak is. És tényleg: megy. A kísérlet sikerült, a koszorúslánykodás ürügyén elkövetett megannyi kis- és nagydolgozás, eszme- és anyagcsere semmit sem veszít hervasztó értékéből attól, hogy olyan nőcik vállalják be, mint Kristen Wiig és Maya Rudolph - mindketten kipróbált motorosai a vígjátéki iparágnak. Arról persze lehet vitatkozni, bár nem érdemes, hogy volt-e szükség ilyen kísérletre, és nem lett volna-e jóval bölcsebb látatlanban megelőlegezni a bizalmat; lelkünk rajta, bemondásra is elhittük volna, hogy a lányok bármikor dobnak egy sárgás Sandlert vagy egy barnás Farrellyt. Ez ám a késő bánat, az elszalasztott történelmi pillanat: a lányok nemhogy bizonyítottak, de túl is teljesítettek. Fordult a kocka, most Sandleren a sor, hogy dobjon egy Wiiget. Bízunk benne, hogy felnő a feladathoz.
