Amikor zsinórban nézzük a mozikat a Filmszemlén, nem tudjuk csupán önmagában, egyedi alkotásként szemlélni, hanem beillesztjük - hisz a filmek láncolatában magától is beilleszkedik mindegyik - abba a képbe, amit a rendezők 2008-ban festettek a világról, első sorban Magyarországról. Gárdos Péter filmje erős láncszeme ennek a láncnak.
Ezen a Szemlén nyilvánvalóak a tendenciák: számos film szól kamaszokról, kevésben játszanak profi színészek, sok az amatőr, civil és gyerek, és akkor is a mai Magyarországról van szó, ha, mint Gárdosnál, a történet 1912-ben játszódik. Ezzel a történettel szerencséje van a rendezőnek, nem is szerencséje: jól választott. Kétszer is. Először, amikor egy Kosztolányi-novellát vett alapul, és másodszor, amikor állandó dramaturgjával, Bíró Zsuzsával dolgozta át filmre. És a nézőnek is szerencséje van: úgy kap hiteles kor- és erkölcsábrázolást, úgy nyer betekintést a kamaszok lelkébe, úgy próbálhat igazságot tenni szigor és engedékenység, fegyelem és liberalizmus, demokrácia és anarchizmus, jó és rossz között, hogy közben nem az első kockától az utolsóig káromkodják végig a szereplők a filmet, és nem a szex az egyén kifejezésének legfontosabb eszköze. A dramaturg és a rendező az eredeti novella szellemiségét, tisztaságát, kételyeit és lezárását megtartva felöltöztették a történetet, benépesítették szereplőkkel, így válhatott csak alkalmassá arra, hogy film legyen belőle. Jó és elgondolkoztató film. Iskolában játszódik, mint annyi elődje. Nemcsak a Legyek ura, az Iskola a határon vagy a Törless iskolaévei feszegetik a gyermeki jóság és gonoszság kérdéseit, erős az áthallás a Pál utcai fiúk Nemecsekje és az itteni Szebeni között, de eszünkbe juthat a kis Nyilas Misi is és még sokan mások, áldozatok és zsarnokok. Hogy a jó vagy rossz kerekedik felül egy gyerekben vagy kamaszban, nemcsak a génjein, a jellemén, a szülein és a társadalmon múlik, hanem a nevelőin, tanárain is. Itt papok nevelik a fiúkat, egyetlen keménykezű, rendet tenni akaró paptól eltekintve szerető, megértő, jól nevelő, liberális szellemű papok, ám a kemény napirendet diktáló, fegyelmet megkövetelő iskola mélyén fortyognak az érzelmek és indulatok, hogy végül bűnbe, gyilkosságba vezessenek. Miközben remekül építkezik a film, egyre mélyebb bugyrokba merítve, már a legelső pillanatban feszültséget teremt. Érezzük, hogy baljós vég felé haladunk, a tragédia elkerülhetetlen, az pedig szinte megítélhetetlen, hogy ki felel ezért jobban: a megengedő vagy a megszorító tanár. És itt már egyértelmű az áthallás a mai korral. Ha nincs rend, anarchia van. Ha nincs szabadság, nincs demokrácia. Szabadság és szabadosság. Véleménynyilvánítás és belátás nélküli acsargás. Tréfa és vétség. Ezek közt a sziklák közt lavírozunk. Már remélni sem lehet, hogy mai életünk dramaturgiája nem követi a novelláét és a filmét.
Csodálatosan és szikáran fotózott mozi (ifj. Seregi László operatőr), pompás helyszínen (Zsámbék, Horgas Péter látványtervező), ahol utólag még azon is gondolkodni kell, vajon nem fekete-fehér volt-e. A kevés szín, a puritán miliő megágyaz és kontrasztot alkot a történettel, a mondanivalóval, a szereplőkkel és az azt alakító színésszel és nem színésszel. Profi színész összesen három van: Lengyel Tamás, Váta Lóránd és Kovács Zsolt, kiválóak. De nagyszerűek az amatőrök is, a fiúk és a papok, akik közt felfedeztem saját volt egyetemi tanáromat (Takács Ferenc), de van köztük koreográfus, discjockey és hentes is, Gárdos hentese, Kovács Mihály. Mindenki a helyén van. Feszes, mély, jó mozi. Kosztolányinak is tetszene.
