Az alapötleten, gondolom, lehetne fogást keresni, s még az se biztos, hogy hiábavaló volna. Ugyanakkor elvonná a figyelmet a készterméktől, de ki bánná. A magyar filmforgalmazás, mint már annyiszor, most is gyorsabb a halálnál: az egész művelt világon egyszerre (itt harsonák, majd mögülük vonósok) került a mozikba egy film, ami tizenegy. Tizenegy, túlzás nélkül világhírű filmrendező "gondolatai" a tavaly olyankor esett New York-i tragédiáról: tizenegy perc, kilenc másodperc és egy kockányi hosszúságban, együtt adva ki egy kétórás mozit.
A névsor pazar, mondhatom: mondandóikért egyébkor is tisztelt alkotók, nem ússzuk meg felsorolás nélkül (lent). A probléma, ha van, hogy is lenne, pont a mondandó körül keresendő. Pontosan a mondandó és a műfaj viszonya bajos, de még van kötelező gyakorlat.
Egy kérdés, mire lehetett számítani, ha arra semmiképpen, hogy a mozi szó nélkül hagyja az ikertorony pusztulását. Bruce Willisre? Rá is, persze, de nyilván nem ily direktben, és azt is meglehetősen körülményes lett volna megoldani, hogy Bruce kijárja a happy endet. Mást kellett kitalálni? Mást. Kellett? Alighanem nagyon kellett, több okból is.
1. Népnevelési célzattal. Az ostoba világ még mindig nem veszi elég komolyan a terrorizmust. Ha a ruszkik nem a spájzban, hanem a tévében garázdálkodnak, olyan, mintha ott se lennének.
2. Nyilvánvaló volt: lesz évfordulós verseny, helyt kell állni. (Most megtudtam, hogy New York Budapest testvérvárosa.)
Mindez komoly kényszer, de filmet, különösen filmként, moziként kezelhető celluloidszalagot még nem garantál. Először is, milyen kérdés ez, hogy mit gondolsz szeptember tizenegyedikéről (ezt a formát egyébként, tudom, hogy megkésve, mégis szíves figyelmébe ajánlanám a honi forgalmazó címfelelősének, szeptember tizenegy, brrr). Úgy érted, hogy én (ikszipszilon, filmrendező akár)? A kérdés senkit sem érhetett váratlanul, s ez a produkción is látszott, noha a film maga valójában egy másik kérdést feltételez.
Mi jut eszedbe szeptember tizenegyedikéről? Ez más, nagyon más. Általában olyan dolgok, ami már másnak is az eszébe jutott. Pont, szünet, szünet. Ettől még készülhettek volna jó rövidfilmek is. Készültek egyébként.
Az elmúlt egy esztendőben így vagy úgy, információk, rizsa, körmönfont hazudozások formájában finoman szólva is annyi minden szakadt az ember nyakába erről az esetről, hogy csak a felesleget kiszortírozni is erőnket meghaladó feladat. Így aztán azon lehet a legkevésbé csodálkozni, hogy ami végül moziba került, az egy agitprop tekercs, darabonként meglehetősen vegyes színvonalon előadva. De kellenek-e agitkák? Vagy: kinek kellenek?
Hogy a kritikusnak éppen kellenek-e, szorosan nem tartozik a közleményébe, ha elárulja, legfeljebb esetleges elfogultságairól szolgáltat ki adatokat, ám a kérdés maga meg nem kerülhető. Ha például nekem (neked, egy filmrendezőnek), mert muszáj valami, hát az jut az eszembe, hogy 1973. szeptember 11-én mi történt Chilében, és ahhoz mi köze volt az Egyesült Államoknak, nota bene: személyre lebontva Henry Kissingernek, és nem is feltétlenül azért neki, mert most éppen nem jut eszembe az akkor aktuális elnök neve, akkor jó. Akkor lehet velem (veled, egy filmrendezővel) vitatkozni, elküldeni engem melegebb éghajlatra, vagy ellenkezőleg, bojkottálni, szóba nem állni velem, leantiszemitázni. Ha ami eszembe jutott, azt egy beszélő fejjel és általam megrázónak gondolt archív felvételekkel illusztrálom, akkor a felsoroltak mellett még sok mindent lehet csinálni velem, de egyvalamit nem érdemes, noha az sem lehetetlen, filmkritikát írni megszólalásomról, mert minek.
De van egy másik lehetőség is, hisz voltaképpen nem is ok nélkül feltételezhető, hogy tizenegyből mindenki talál legalább egy kedvére valót, tehát, ha nekem az egészről annyi jut az eszembe, hogy én egy filmrendező vagyok, akkor nyilván igyekszem csinálni egy filmet, de ami az eszembe jutott, azt mindenképpen nagyvonalú túlzás gondolatnak nevezni.
Így hát vannak propagandafilmek és röpiratok, válasszon mindenki ízlése szerint.
Hogy létezik tulajdonképpen szórakoztató (így: tulajdonképpen szórakoztató) propagandafilm is, arra - ennyi év után - egy Burkina Fasó-i dolgozó nyitotta ki a szemem. Hazája egzotikus csengésű nevéből arra következtetek, bár ezért nyilván kapok a pofámra, hogy arrafelé a szocializációnak éppolyan szerves része az, hogy bárki percek alatt bír csinálni egy dögös propagandafilmet, mint a szapora menekülés a veszett krokodilok elől, egyébként. Megjelenik bin Ládin Burkina Fasóban és gyermeki hőseink előtt, s lehet nevetni, nem állítom, hogy ez egyszer e film alatt, de tény, hogy az efféle kihívások mint mágnes teszik kötelezővé az áhítatot.
Azt jósolta egy nagyon neves filmkritikus - az egyik kedvencem -, hogy nem lesz ez az a kimondott közönségfilm. Szerintem se. Azért kár. Meg kéne nézni mindenkinek, elég érdekes: hogy mi minden nem létezhet fejekben, arról sokat megtudhatni. A filmművészetről semmit, a készítésről szo-szo, de az nem olyan érdekes.
