"Én nem azokat kezelem, akik le akarnak fogyni, hanem akik meg akarják tudni, miért híztak el. Ez az egyetlen módja a fogyásnak és a további hízás elkerülésének. Nem küldelek titeket diétára, azt esztek, amit akartok. Nincs többé határidő, nincs többé idegesség. A saját utatokat kell megtalálni" - így indít Abel, a csoportterápia vezetője, majd az érintettek hajlandóbbjával együtt meztelenre vetkőzik. A tévésorozatok írójaként kezdő és direktorként négy éve a Sötétkékmajdnemfeketével dobbantó Daniel Sánchez Arévalo "kövérfilmjében" a túlsúly készen vett allegória: a terápia résztvevői épp úgy nyelik le és fojtják el mindennapi sérelmeiket és frusztrációikat, ahogy a chipset tömik magukba. A ruhák levetése nyilván a szembenézés első lépése; a kezelés ad keretet a négy páciens és terapeutájuk körül forgó történetnek: csupa boldogtalan, elrontott élet, rendre valami szerelmi zűrrel. Arévalo tehetsége a finom egyensúlyozásban mutatkozik meg: úgy vegyíti a melodrámát az abszurddal, hogy a nézőnek olykor torkán akad a nevetés. Bár a Sötétkék...-ben még nem volt társadalomkritika, az alapkérdés, a konklúzió és az érzelmi töltés onnan érkezik, jóval harsányabb és mégis érettebb csomagolásban. Az "így jöttem"-típusú bemutatkozás után most egy több szálon futó rajzolat egymás fokozatos, de kitartó, engesztelhetetlen felőrléséről, az egyéni sorsalakítás dicséretébe csomagolva. A befejezés persze kiszámítható, a záró képsorok bántóan szájbarágóak - de így is marad némi okunk bízni Arévalo jövőjében.
