A Brókerarcok egy közepesen érdekes film, az a fajta, amit egyszer meg lehet nézni, ha éppen nincs valami baromi érdekes dolog a tévében. Persze ez a megállapítás így, a foci EB alatt nem nyújt túl nagy perspektívát, részemről a szünnapokat, illetve a talán legkevésbé izgalmas szlovén-norvég időpontját (június 21.) ajánlanám azoknak, akik feltétlenül kíváncsiak a darabra.
A film egy fickóról szól, aki sok pénzt szeretne keresni, és ezért úgy dönt, hogy bróker lesz, de később rájön, nem való tönkretenni az alsó középosztálybeli orvosokat, úgyhogy mindenféle akciókba kezd, amelyeket most nem részleteznék, mert akkor hova a nagy izgalom, ha a kedves olvasó mégsem a szlovén-norvégot választja. A film színvonala erős analógiát mutat a történet középpontjában álló részvények árfolyamával és minőségével: eleinte értékesnek és jelentősnek tűnik, majd rövid stagnálás után jelentős zuhanás következik, mígnem a végén rájövünk, hogy az egész mögött nincs semmi. Persze meglehet, hogy csak engem nem hozott lázba ez az egész brókeres-feltörekvős, pénz- vagy-becsület dráma, tény, hogy jelenleg sokkal jobban izgat, mi lesz az elanyátlanodott négyhetes kiscicáinkkal, akik állandó jelleggel visítanak, mint az, hogy egy kétes erkölcsi érzékkel megáldott és különböző szépen cizellált pszichés gondokkal küzdő fiatalember belerokkan-e abba, hogy nem lehet tisztességes eszközökkel fél év alatt egymillió dollárt keresni.
A karakteresnek szánt, nagyjából és egészében kielégítően megalkotott szereplőket ifjú titánok játsszák, úgymint: az általam nemrégiben enyhén szólva is leminősített Vin Diesel, aki - töredelmesen meg kell vallanom - most meglepően jó, a sokak által tehetségesnek tartott Ben Affleck, aki igen erőtlenül játssza a kőkeményet, és a főszereplő, egy bizonyos Giovanne Ribisi, aki elég meggyőző, de azért az elérzékenyedős jeleneteken még lett volna mit csiszolnia.
A filmnek van egy soundtrack-je is, ami szintén kvadrál a részvényárfolyamokkal, az elején ütős fekete rap, aztán a darab felére megbokrosodik a zenéért felelős kolléga, és onnantól kezdve folyamatosan egy, a Mátrix Propellerheads-zenéjét imitáló szerzeménnyel támad, felidézve a klasszikus Piedone-filmeket, amelyeknek szintén alapszabályuk volt, hogy a másfél órás történetet egy három perces szám állandó ismételgetésével kell aláfesteni.
Végezetül megvallanám, hogy így visszagondolva mintha egy árnyalatnyival sötétebb képet festettem volna a filmről, mint amilyen, például van benne egy egészen zseniális jelenet is, amelyet most már nem is lövök le, ha valaki nem nézi meg a filmet (teszem azt, mert szlovén, vagy norvég), az jól lemarad róla.
