A 2013-as Szemfényvesztők hozott egy közepesen jó sztorit négy bűvésszel és az őket irányító, kettős életet élő FBI ügynökkel, akik együtt megfosztanak minden pénzétől egy gonosz milliárdost, és a börtönbe juttatnak egy gaz illúziórombolót, amihez járt egy nem feltétlenül eredeti, de nagyon látványos képi világ, ami remekül passzolt a sztorihoz. A film rendben volt, sokat hozott a konyhára, olyannyira, hogy nemcsak a folytatást, de azóta a harmadik részt is megrendelték, mert mi baj lehet egy jó recepttel?

Visszatér tehát a Négy Lovas, vagyis a fiatal, még sok mindenben bizonytalan illuzionista (Jesse Eisenberg), a vicces hipnotizőr (Woody Harrelson) és a zsebtolvajból lett kártyatrükkös srác (Dave Franco), illetve a kötelező csinos lánytag (Lizzy Caplan), aki ugyan új arc, de a régire még ilyen rövid idő távlatából sem emlékszünk.

Jár hozzájuk az őket kamu FBI ügynökként irányító Mark Ruffalo, illetve az első rész gonosz öreg párosa, Morgan Freeman és Michael Caine, és újra itt az alapötlet: minden csak figyelemelterelés. Az igazságérzetéről híres, az első film óta bujkáló társaság egy kémprogramként futó mobiltelefon bemutatóján bukkan fel, hogy rendet tegyen, ám kiderül, csőbe húzták őket, de szó szerint, és a cső végén pedig az egzotikus Makaóban találják magukat, ahol egy visszautasíthatatlan ajánlat és Harry Potter várja őket.

Bizony, az új film főgonosza Daniel Radcliffe, akinek valami szuperchipre fáj a foga, vagy csak simán szeret gonoszkodni, és aki azt hiszi, hogy nem való neki az ilyen szerep, az téved. Radcliffe remek gonosz kis törpét hoz, afféle anti-Zuckerberget, mert most ez a divat, és még azzal sincs nagyobb gond, hogy megjelenik az egyik főhős gonosz ikertestvére, ami ugyan vagy 80 éve is elcsépelt fogásnak számított, de Woody Harrelsonből kettő is elfér a vásznon, és most nem spoilereztünk, mert ez a történet szerves része, ahogy az is, hogy hőseinket látszólag vagy tényleg megszorongatják és az is, hogy kapunk egy sor tetszetős trükköt, ráadásul ha nagyon odafigyelünk, már az elején tudni fogjuk, hová fut ki a dolog.

Őszintén szólva én nem figyeltem nagyon oda, mert ez nem az a film, ahol a szimpatikus srácok a kampón végzik – melyik hollywoodi film olyan? -, és a végén úgyis elmagyarázzák majd, hogy mi volt a figyelemelterelés és mi a szemfényvesztés. A Szemfényvesztők 2 megelégszik azzal, hogy nagyon feszes tempót diktálva áthajtja a nézőt a történet kevésbé jól megírt részein, amiből akad jópár, miközben folyton a szemünkbe világít mindenféle csillogó tárggyal, hogy ne lássuk, hogy itt és ott nagyon elmaszatolták a fordulatokat.

Ehhez jön egy tényleg pazar szereplőgárda és némi profilváltás, amennyiben az új rész kicsit – vagy néha elég sokat - kölcsönöz az Ocean’s Eleven filmek vidám, csoportosan elkövetett bankrablós stílusából, mint például amikor Jesse Eisenberg karaktere több álruhát is vált fél perc alatt, hogy bejusson egy eseményre, vagy egy jól megkomponált, bár kicsit túltolt kártyatrükkös jelenetet nézhetünk.

A végeredmény egy mutatós, de mostanra tényleg minden eredetiségét elveszítő darab, ami a legvégére már nem bírja a saját maga által diktált tempót, és az utolsó 25 percre szinte érdektelenné válik.

Ha egy történet arra épül, hogy mindennek folyamatosan mozgásban kell lennie, különben érzékeli a néző a hibákat, akkor egy szereplő sem áll le egy másodpercre sem, úgy viszont baromi nehéz jó lezárást találni, márpedig Jon M. Chu rendező (G.I. Joe – Megtorlás, Justin Bieber - Believe) tisztes iparos és jó zsonglőr, de nem egy virtuóz.

A befejezés ráadásul tönkreteszi a főgonosz ügyesen felépített karakterét, és egy nagy adag taknyos sziruppal önti nyakon hőseinket, amiért egymillió mínusz pont jár, a cserfes Lizzy Caplan szerepeltetésének viszont nagyon örültünk.

Értékelés: 6/10

Kinek ajánljuk? Akiknek bejött az első rész, és akik gyerekkorukban kaptak bűvészkészletet, de hamar megunták, és azoknak, akik nem kaptak, de nagyon szerettek volna.