A Végképp eltörölni beszédesebb cím lenne

Namost Verhoeven 1990-ben nem írt történelmet, nem alkotott klasszikust, de több mint korrekt, szórakoztató és időtálló sci-fit rendezett Phillip K. Dick 1966-os novellájából; amely ezúttal valóban "rövid történet", azaz short story, s nem a novel szó elég gyakori félrefordítása. Ez csak azért is érdekes, hogy miből lesz a cserebogár, hiszen cirka húsz oldalas történetet dagasztottak egészestéssé, mégsem éreztük egyáltalán üresjáratokkal teletűzdelt, erőltetetten vagy lomhán haladónak a történetet. Ellenben a 2012-es verzióval – nem tudom, ki hogy van vele, én ezen meglepődtem. Mert bár tényleg magasabb fordulatszámon pörögnek az akciójelenetek, nyilván a korízléshez igazodva, ugyanakkor, ha épp nem üldözik egymást a felek, akkor nehéz örülni annak, ami a vásznon zajlik. Én speciel a rommá tört autók látványától sem jövök izgalomba, mert az a mozizás nachos chipsje, pár percig ad egyfajta szájízt, de ne erre húzzuk már fel a menüt. Márpedig a Schwarzenegger-féle verzió a főszereplő színészi kvalitásainak dacára is képes volt megtartani azt a szorongással telt, zavarba ejtő hangulatot, ami az intelligens sci-fik sajátja, illetve ami a műfaj egyik legnagyobbja, Phillip K. Dick munkáinak is szinte állandó velejárója. Ezzel ellentétben nem épp az intelligens az első jelző, ami eszembe jut Len Wiseman adaptációja láttán. A 2012-es Az emlékmás nem vérostoba, de hétköznapi akciófilm, amiben lenyűgözőnek egyedül a díszletet merném nevezni. A túlzsúfolt, soknyelvű neonreklámokkal megvilágított város, ahol összeér a patkánylakta sikátorok világa és a high-tech, újra kellően depresszív bír lenni, túl azon, hogy maga a megvalósítás rendkívül magas színvonalú. Vagyis látványmozinak szinte kifogástalan, csak ehhez elég lett volna lecsapni valami Halálos iramban-féle retardáltaknak készült forgatókönyvre, felesleges itt Phillip K. Dickket citálni.

[img id=374928 instance=1 align=left img]Vissza a Marsról

Különösebb spoilerezés nélkül elárulható, hogy az 1990-es változathoz képest itt szó nincs Marsról (illetve csak épp hogy egyetlen kiszólás szintjén, kacsintva Verhoeven filmjére), az ominózus terület Ausztrália, bár ez a szó szem hangzik el, helyette a gyarmat megnevezés van használatban. Az akkor még sokat ígérő nyitány ugyanis a "vegyiháborúk" utáni korban az egyesült brit államot (kábé a mai Európa nyugati fele), valamint az egykori börtönszigetet nevezi meg mint a bolygó egyedüliként élhető területét. A konfliktus is alapvetően ebből származik, a "kancellár" ugyanis saját maga rendez terrorista támadásokat, amelyeket aztán a gyarmatlakók függetlenségi mozgalmának számlájára ír, hogy erre hivatkozva vezethessen be egyre szigorúbb katonai intézkedéseket, végső soron egy komplett inváziót. A kétezres évek egyik ócska Bush-tálib összeesküvés-elméletét visszhangzó újraértelmezésben elsőre az is visszatetszőnek tűnik, hogy az eredeti elgondoláshoz képest aránytalanul nagy benne a főhős kamufeleségének szerepe; míg az amott Sharon Stone alakította figura épphogy csak egy kihasznált ügynök, akit bedugtak ágymelegítőnek a melós mellé, addig itt női James Bond, szuperügynök, majdnem főgonosznak is nevezhetnénk, ha az a szerep nem a kancellárnak (Bryan Cranston) volna kiosztva. És mivel a rendező feleségéről van szó, itt kicsit kilóg a lóláb. Legalább is elsőre, mert amúgy Kate Beckinsale jelenléte nem tartozik a film negatívumai közé, hozza azt a női sci-fi harcost, amit az Underworld-szériában – szintén a rendező férje keze alatt.

Ami jó benne, nem új

A leginkább értékelhető jelenetek nem véletlenül éppen azok, amikor – a fentebb már említett módon – Wiseman visszautal a Schwarzenegger-féle filmre, teszi ezt hol egy félmondattal, hol egy beállítással, hol egy rendkívül hasonló karakter megjelentetésével. És biztos vagyok benne, hogy ezekből az utalásokból van néhány, ami első megtekintésre nekem még csak le sem esett. (Pedig több meg nem lesz.) Ilyenkor hol csak mosolyt akar csalni az arcunkra, hol konkrétan megvezet (több-kevesebb sikerrel), mindenesetre itt éreztem csak, hogy többet akar, mint egynyári mozit. Pedig mégiscsak az lett belőle. Még azt a bizonytalanságot sem hagyta meg a közönségnek, amit Verhoeven igen, konkrétan, hogy nála a főhőshöz hasonlóan a néző sem lehetett mindig biztos benne, hogy amit épp lát, az még az emlékgyártó szerkezet álma, vagy a valóság. Wiseman ennyire nem szofisztikált, nála a krumplileves, az krumplileves.

Amit letett az asztalra, nem blaszfémia, mert nem klasszikushoz vagy kult darabhoz nyúlt, csak egy viszonylag kedvelt sci-fihez. Nem lesznek véresszájú rajongók, akik a lemondását követelik majd az interneten és senki nem fogja visszakövetelni a mozijegy árát. Csak megrántjuk a vállunkat és továbbmegyünk, ahogy általában a középszerű amerikai akciófilmek esetében tesszük.

Kinek ajánljuk?
- Colin Farrell rajongóinak.
- Akik szerették az Underworld franchise-t
- Akik azért minden szájhúzogatás dacára is kíváncsiak egy Phillip K. Dick-adaptációra – meg is értem őket!

Kinek nem?
- Akik valamiért mégiscsak aranykeretben őrzik a Verhoeven-féle Az emlékmás VHS-ét a polcon és nem akarnak csalódni.
- Akik elvből nem néznek remake-et (sok lehetőségük nem marad lassan).
- Akik randinak tervezik az esti mozit.

5/10